Reggel szokásos e-mail fogad a kiadói gépen: „Tisztelt Uram, megkaptam válaszát. Az Önnek küldött, kötetbe szánt versek közül több is rangos lapokban jelent meg az elmúlt évek során. Gondolja, hogy kollégái mind tévedtek, amikor a közlés mellett döntöttek, csak Ön tévedhetetlen?” A többi fensőbbséges stílben tartott gyalázkodás.

     Mielőtt a kiadóba (vissza)szegődtem, csaknem tíz éven át szerkesztettem a Magyar Rádió Első közlés című versrovatát. Gyönyörűség – és a szűk műsoridőben persze kín is – volt a  nyomtatásra váró kortárs termésből válogatni, még éppen szűz kéziratokkal babrálni (ius primae noctis), azt meg különösen élveztem, ha egy-egy költőt kötettermő lendületében követhettem, később a megjelent könyv kicsit az enyém is volt. A rovatcímet azonban rengetegen félreértették, és itt kívántak először az ország színe elé lépni. Iszonyú dózisokat kaptam, a kísérőlevelek egy része pl. így indult: „Most, hogy nyugdíjba mentem, végre van időm versírással foglalkozni”. Eleinte válaszoltam, hol szűkszavúan (rettenetes sértődés), hol megértő kedvességgel (életveszélyes fenyegetés). Aztán felhagytam a teljesíthetetlen szolgálattal, de a dömping egyvalamire nagyon hasznosnak és tanulságosnak bizonyult. A legjobbaktól mindig is több verset kértem, két-három műsorra valót - meg jó játék alkalmi ciklust gyártani „hozott anyagból” -, de egyre tudatosabban a szélesebb mezőnytől is bő pakkot vártam. A műkedvelőktől ugyanis néha érkezik közölhető vers, és az igazi gond itt kezdődik: miért ne adnánk közre, ami „megüti a mértéket”? A Magyarországon „nyilván tartott” (egész tekintélyes publikációs listát fölmutatható) poéták száma becsülhetetlen. Éppen azért, mert az orgánumok verset közölnek ahelyett, hogy költőt közölnének. Küldj tíz verset, megmondom, ki vagy! A dilettáns és a rossz költő abban azonos, hogy folyamatosan képtelen megítélni, mi az, ami megtartandó, és mi az, amit azonnal el kell dobni. Márpedig aki soha nem lát rá a saját művére, azt nem szabad kecsegtetni, mert egy-egy elfogadható gyártmány nyomában özönlik a magyar lírát szétmérgező áradat. És persze áltatunk egy csomó embert, aki boldog magyartanárként vagy népművelőként tehetné a dolgát, ehelyett hétről hétre reszketve nyitja ki a Tarvidék és népe szombati mellékletét, vajon a második költeményét megint csak kihagyta-e a szószegő szerkesztő.
     Délben Szálinger Balázs küldi a könyvheti kötetét pdf-ben, és írja, milyen jól érezte magát a Nyugat-maratonon szombat este a PIM-ben. Valóban: vigasztaló volt látni, amint az írótársadalom a legjobb arcát mutatja. Sértődésre berendezkedett, egymást militarizáló szerzők, magányos és mozgalmár érdekkijárók helyett maga a szakma, a szakma szeretete volt jelen a díszteremben, akár egy nagy szavazóhelyiségben, ahová némi megilletődöttséggel léptek be a jámbor lelkek, s ahol hajdani szerzők soraira lehetett szenvedélyes igeneket és szenvedélyes nemeket mondani. A Nyugat lényege épp ez, hogy szakmát ad a kézbe, minden időben.
     Délután láttam egy plakátot. Abból a sorból, amelyben a finanszírozó hol a szeretetről papol, de valójában egy politikai erő szeretetére akar rábírni, hol álkedéllyel szépnek és színesnek hirdeti a más-t, amikor annak elviselhetetlen nyomorúságát és kiszolgáltatottságát közönyösen tűri, a változtatás kötelességét pedig könnyű mozdulattal áthárítja a plakátnézőre. Álszent és olcsó „megoldás” ez, cselekvésképtelenséget és cinizmust fed el. Rettenetes szégyenünk például (nem a turistalátvány, hanem a saját látásunk szégyene), az a várost elborító hajléktalan testhalom, amely emberből van, nemhogy apadt volna, még tovább is nőtt a megszűnt intézményekből könnyedén kihajítottakkal -  Győrffy Ákos  jajkiáltása az utóbbi évek legizzóbb publicisztikája (A seholban, Litera, május 13.) -, várhatom hát az újabb plakátot, miszerint a hajléktalan is szép?
     Este az uszoda vize már nem egészséges: addigra megtelik stresszel. A feleségem szerint. Könyvtáros. Második ötszáz métere előtt meséli, hogy egy bölcsészlány ma Balassi Bálint összes kritikáit kereste. Gy. nem lepődött meg különösebben (kérdezték már tőle azt is, miért van valamely műcím után odaírva, hogy Gondolat), csak azért panaszkodott, mert a diák a szokottnál arrogánsabb és hisztisebb volt. Mielőtt a harcos feministák  entert ütnének, hadd jegyezzem meg csöndesen, hogy Vekerdy tanár úr hosszú évek óta panaszolja, mennyire nem felel meg a korai versenyistálló szellem a kamaszfiúk eltérő fejlődési ütemének, és azt is hozzáteszem, hogy az elégtelenül megszervezett, szükségletektől merőben idegen felsőoktatási tömegtermelésről beszélek, nem a Nyugat-maratonon ott ülő csodálatos leányokról. Az illedelmes jótanulóról beszélek. A jótanuló csak annyit tanul, amennyi a tesztek kitöltéséhez feltétlenül kell (ezért egész könyveket nem olvas, csak a legszükségesebb oldalakat fénymásolja), a jó tanuló nem gondolkodik, hanem számol, a jótanuló minden papírt beszerez időben. Értelmiségi nem lesz soha, diplomás feleség vagy betanított szellemi munkás válik belőle.

  
                                                „- Maga muzikális?
                                                  - Hogyne, ha muszáj.”
                                                  Döblin: Berlin, Alexanderplatz