Út a csendig
2006. március 3. - George Szirtes
1978-ban halt meg, épp ilyen szegényen, addigra a művészeti kollégiumban is elveszítette a munkáját. Ekkor mi már Clarissával házasok voltunk. Következett egy év a londoni Goldsmith College-ban, aztán a tanítás, a gyerekek, Hertfordshire, és a hosszú küzdelem azért, hogy elismerjenek – az a hat év hatvannak hatott.
- 2006. március 3.
Az út Oxfordba hozzávetőleg három és fél óra, keresztül az országon, így kettő után kellett útnak indulnunk, hogy biztosan odaérjünk hat órára. Az utak meglehetősen tiszták voltak, s ragyogó napsütés volt egész nap.
Az útvonal már elég ismerőssé vált. Abban az évben költöztünk Wymondham-be, amikor a lányunk, Helen az oxfordi Magdalen College-ba, hogy angol irodalmat tanuljon. Valamennyi gyönyörű kollégium közül a Magdalen a legszebb – kápolnájával, melyben a májusi reggeleken a kóristák énekelnek, egy vadaspark közepén áll, a folyó közvetlen közelében. Akkor még működött a tutoriális rendszer – bár valószínűleg már nem sokáig fog – ahol az oktatást négyszemközt – vagy legfeljebb hatszemközt – bonyolították. Helent két kiváló költő, John Fuller és Bernard O’Donoghue, valamint egy figyelemre méltó tudós, David Norbrook tanította, az ő feladata pedig az volt, hogy felolvassa nekik a heti esszéjét, és azt egy ősi terem kényelmes karosszékeiben ülve vitassák meg közösen.
Az én képzésem egyáltalán nem hasonlított ehhez. Két év fizika-, kémia- és zoológia-tanulás után egy nem túl magas szintű iskolában, felvettem a művészeti tanulmányokat, és - meglepetésemre kiderült, hogy ebben tudok kitűnni -, beléjük szerettem. Attól kezdve írtam, bár nem volt irodalmi végzettségem, ezért egy londoni művészeti kollégiumba iratkoztam – itt ismertem meg a felségem, Clarissát -, majd három év következett Leedsben, végül visszatértem Londonba, ahol egy évet töltöttem posztgraduális képzésen.
Leeds északi iparváros, a hetvenes évek elején épp hanyatlása kezdetén. Ez megmutatkozott a macskaköves, minden hasadékukban gyommal felvert utcákon, az egymás hátának támaszkodó sorházak és utcai vécék sorain, a méterről méterre egymás után kifeszített szárítóköteleken és a vaskos yorkshire-i akcentuson is. A környező vidék vad volt és látványos – sziklákkal szabdalt lápok és cserjések. Egészen megkedveltem. Az oktatás egy hatalmas stúdióban zajlott, ahol hatvan vagy hetven jövendőbeli festő tudott magának kis személyes teret kialakítani, s néhány művész végezte, akik végigvonulva a stúdióban megvitatták a tanulókkal készülő munkáikat – ennél formálisabb része nem is volt. Kivéve a szerdákat, amikor félig-meddig kötelező volt csatlakozni valamelyik művészettörténeti vagy összehasonlító művészeti szemináriumhoz, amelyeket a film, az antropológia, a zene, vagy – esetemben – a költészet témakörében tartottak; utóbbit Martin Bell, a költő, aki nagyon fontossá vált számomra - az első valódi költő, akivel találkoztam.
Martin alkoholista volt és erősen dadogott. Állította, hogy képes megátkozni azt, aki keresztbe tesz neki, bár én úgy gondoltam, ez részéről félig játék, félig irónia. Jó és figyelmes tanár volt, és mérhetetlen mennyiségű verset tudott fejből idézni. Három éven át minden héten találkoztunk, általában egy öt-hat fős csoporttal, és híres, bár számunkra ismeretlen költők verseiről beszélgettünk. Ez volt a legközelebbi találkozásom a formális oktatási módszerrel. Amikor Martin megbetegedett, meglátogattam a város nagyon szegény részén lévő kétszobás lakásában, és vagy felolvastam, vagy megmutattam neki a legutóbbi versemet.
1978-ban halt meg, épp ilyen szegényen, addigra a művészeti kollégiumban is elveszítette a munkáját. Ekkor mi már Clarissával házasok voltunk. Következett egy év a londoni Goldsmith College-ban, aztán a tanítás, a gyerekek, Hertfordshire, és a hosszú küzdelem azért, hogy elismerjenek – az a hat év hatvannak hatott.
Mostanában azért jövök Oxfordba, hogy verseket olvassak, vagy a fordításról beszéljek. Ez egy, a fordításról szóló előadás volt, néhány lefordított verset is felolvastam. Nagyon sietve írtam, reggel, mert a szervező, egy fiatal, Romániában született költő, Carmen Bugan, aki, mint én, csak angolul ír, kérte, hogy az előadás kiadható legyen. Általában nem írom meg az előadásaimat, hanem néhány jegyzetet felhasználva szabadon beszélek. Olyan régóta gondolkodom már erről a tárgyról, hogy egyáltalán nem tűnik bonyolultnak egy beszédet felépíteni, vagy kiterjeszteni a gondolatokat bármire, ami e területen szóba jöhet – ez alkalommal magára a költészet természetére és megírásának módszerére. Úgy tűnt, hogy nagyon jól ment, számos kérdést kaptam utána, összesen másfél órán át tartott, aztán még egy fél órát töltöttünk elven beszélgetéssel vendéglátókkal, John Stallworthy-vel, aki költő, tudós, egykor kiadóként is dolgozott, s maga is műfordító. A posztgraduális képzésre specializálódott kollégium, a Wolfson College épületei Le Corbusier stílusában épültek a huszadik században. Épp a vendégszobák egyikében ülök, amikor ezt írom, a jobbomon hatalmas gyepszőnyeg, a fű nedves, gyengéden borítja az enyhe zúzmara, mely hamarosan eltűnik a napsütésben. Nagy a csend. Clarissa zuhanyozik. Kell az idő az írásra – és a fordításra – de ez a hét és az elkövetkező néhány nap nagyon sűrű lesz. Most örülök e csendnek.
(Fordította: Györe Gabriella)
George Szirtes honlapja (link)
Hozzászólás