Útközben
2007. március 17. - Elek Tibor
A két és félórás utunk oda is, vissza is kellemesen telt, és a beszélgetés miatt gyorsan is nagyon. Apának és tizenöt éves nagylányának szüksége van az ilyen együttlétekre, rájöttem, hogy tudatosan keresnem kell, be kell iktatnom az életünkbe hasonlókat, mert nagyon sok olyat is megtudtam a lányomról, tőle magától, amit eddig még nem.
- 2007. március 17.
Korábban úgy terveztük, ha a hosszú hétvége lehetőséget ad majd rá, hazaugrunk a szüleimhez, Nagykállóba. Végül csak Zsuzskával sikerült, mert Ilkának annyi javítanivaló dolgozata, készülnivalója összejött, hogy inkább maradt, ahogy Marci is, akinek meg az érettségi/felvételi közeleg vészesen. Úgy rémlik, a tanári pályával történt tíz évvel ezelőtti szakításomban nagy szerepet játszottak hasonló helyzetek, ezért is becsülöm azóta még jobban a kitartókat. A 36 fős osztályok dolgozatainak javítása egy idő után számomra már idegesítő időveszteségnek, sőt pazarlásnak tűnt, mint ahogy a már sokadszor tanított témára való ismételt készülés (mert a nélkül nem ment) vagy a többször olvasott kötelezők ismételt olvasása is, miközben számos izgalmas, új olvasni- és írnivaló várt már akkor is rám.
A két és félórás utunk oda is, vissza is kellemesen telt, és a beszélgetés miatt gyorsan is nagyon. Apának és tizenöt éves nagylányának szüksége van az ilyen együttlétekre, rájöttem, hogy tudatosan keresnem kell, be kell iktatnom az életünkbe hasonlókat, mert nagyon sok olyat is megtudtam a lányomról, tőle magától, amit eddig még nem. A mindennapos rohanásban ritkán nyílik alkalom valódi beszélgetésekre.
A szülőkkel már nehezebb volt a beszélgetés, de nem is azért megyek általában haza, csak hogy ott legyek. Velük már kevés történik, megbeszélni való, a fontosabbak telefonon is megoldhatók. Viszont egyedül vannak (a három fiuk háromfelé spriccelt szét az országban), illetve egymással összezárva, úgy néz ki örökre. Édesanyám nem egyenrangú társként élte le élete nagyobbik felét a férje mellett, akinek immár jó néhány éve a gondozója lehet. S ez nem könnyű egyikőjüknek sem. Ahogy más idős emberek, úgy ők is nyilván sokat élnek a múltban, de jellemző az eltérő viszonyulásuk hozzá. Édesanyám legszívesebben megírná azt a sok szenvedést és kevés örömet, amiben előbb kiskállói bírólányként, majd ún. kuláklányként gyerekkorától része volt, aminek emlékei meg-megújulóan és részben ismétlődően fel-feltörnek belőle. Apám, azt hiszem, legszívesebben elfelejtené a maga aktív életének múltját, ami helyi MHSZ vezetőként jórészt annak a rendszernek, akkor elkötelezettnek látszó kiszolgálásával kapcsolódott össze, amelynek a lebontásáért fiai a maguk módján mindent megtettek. Igaz, a rendszerváltoztatás idejére már átállt a mi oldalunkra, így egy kicsit könnyebb volt mindannyiunknak. Beszélni nem szeret saját életéről, s egyébként is már évekkel ezelőtt önmagába fordult, gyakorlatilag lemondott a külvilágról.
A mama a szokott finomságokkal várta unokáját és legkisebb fiát, sőt, a töltött káposztából, rántott húsból, almás süteményből, pogácsából az itthoniaknak is jutott, de még a holnapi ebédünk is megvan, mert természetesen bőségesen feltarisznyázva engedett utunkra ezúttal is bennünket. Előtte azonban tett még velünk egy sétát a nemrég a gyulaihoz hasonlóan, csak jóval kisebb léptékű rehabilitációs átépítés révén megújult belvárosban. Szeretek hazajönni, és sétálgatni a kállói utcákon, nem mintha szépek lennének. Itt nőttem fel, tizennyolc éves koromig itt éltem, Nyíregyháza csak a születésem helye, mert Nagykállóban nem volt kórház, és bevitték a szülő nőket a nyíregyibe. Kicsit igazságtalan ez, hogy sokunknak még a születési helye sem őrzi emlékét a nagy múltú, egykori megyeszékhelynek, melyben igaz, hogy ma már nyomai is alig vannak a három részre szakadt ország találkozási pontja táján épült, s így méretein túlmutató jelentőségű valamikori végvárnak, de ahol többek között olyan nevezetes emberek is születtek és/vagy éltek, mint például báró Simonyi József óbester (ezredes), „a legvitézebb huszár”, Taub Eizik Izsák csodarabbi, a chaszidizmus atyja, Korányi Frigyes doktor, Ámos Imre festőművész, Ratkó József költő. Ma is él egy tehetséges fiatal költő a városban, Mogyorósi Lászlónak hívják. S mit tudtam meg vénségemre a januári Nagykállói Hírmondóból, amit ebéd előtt volt alkalmam átlapozni, hogy Eötvös József A falu jegyzője című klasszikus (noha romantikus) regényének számos helyszínében az itteniekre lehet ráismerni, sőt a regénybeli Taksony megye székhelye, Porvár, nem más, mint Nagykálló. S még ha gróf Széchenyi István útinaplójában „barbár fészek”-nek is nevezte a helységet, akkor is méltatlanul bánt el vele az idő, örömteli látni, ahogy az utóbbi években próbál magára találni és adni a város.
Útközben hazafelé, nem először jutott eszembe, amíg Zsuzska esemesezett, hogy Gyula mennyivel jobban járt Békéscsaba mellett, igaz, hogy sokkal tovább is volt megyeszékhely, 1948-ig, míg Nagykálló csak 1876-ig, és a várát sem robbantották fel a Rákóczi szabadságharc után. Ha Gyulát megemlítem a naplómban, nem kell a múltját, egykori nevezetes személyiségeit sorolnom, az ország egyik legszebb, leghangulatosabb kisvárosának nem kell cégér, mert nemcsak dicső múltja, fényes jelene is van. Oázis az alföldi sivatagban, mondogattam régebben, ma már ritkábban, mert az elmúlt évek során Békéscsaba (ahogy Grecsó kolléga szokta írni nemes egyszerűséggel: Tótváros) értékeit, érdemeit is felfedeztem, megkedveltem ezt a várost is (nem akarom hát az ősi rivalizálást mélyíteni), leginkább talán azért, mert nyolcadik éve csaknem naponta járok át, s azzal együtt, hogy nem volt az országban az elmúlt két évtizedben még egy olyan megyeszékhely, ami ennyire ne fejlődött volna sehová. Nyíregyházával ma már össze sem lehetne hasonlítani. De ahogy diákkoromban Nagykállóból jártam át Nyíregyházára, többnyire a megyei könyvtár miatt, úgy járok lassan egy évtizede nap mint nap Békéscsabára éppen a megyei könyvtár miatt. Most végre megtudod, te kedves netnapló(m) Olvasó, aki eddig kevésbé voltál járatos az életemben, miközben nagyon kíváncsi voltál rá, hogy miért is emlegettem én már többször a korábbi bejegyzésekben is ezt a két várost. Mert hiába maradt meg Gyulának többek között a megyei kórház, megyei bíróság, megyei levéltár; a megyei könyvtár, az bizony, Csabán épült meg a nyolcvanas évek közepén. (Akkor az ország egyik legkorszerűbb, legjobban felszerelt könyvtáraként, de napjainkban már át is éljük az összevonását, összeköltöztetését két másik megyei intézménnyel, a Megyei Művelődési Központtal és a Humán Pedagógiai és Fejlesztési Információs Központtal, s állítólag egyik szárnyának a leválasztását is vállalkozói, informatikai inkubátorház létesítése céljából. Az összevonás eszméje ragályként terjedt el országszerte az elmúlt év végén, a balliberális kormányzat nagyobb dicsőségére, s ha annyi jóból ki is maradt korábban, ebből már Békés megye sem maradhatott ki.) A könyvtár igazgatója, Ambrus Zoltán (a későbbi „csabai kolbászkirály”, mert a fesztiválok létrehozója) egyszer már a nyolcvanas évek végén meghívott az intézményébe, de akkor még nem nagyon találtam a helyemet benne. A kilencvenes évek végén találtunk igazán egymásra, amikor irodalmi osztályt is létrehozott a kedvemért, aminek tevékenysége középpontjába helyezhettük a Bárkát, s a rövidesen létrejött, a megye íróit, irodalombarát olvasóit tömörítő civil szervezet, a Körös Irodalmi Társaság is az intézményen belül talált otthonra, így vált a könyvtár az elmúlt évtizedben a régió kortárs irodalmi fellegvárává (is). Ez a vár nagyszabású irodalmi fesztiválok (mint amilyen az idei nyári, július 16-ai, III. Irodalmi Humor Fesztivál is lesz), megrendezése érdekében a szomszédvárral, a Gyulai Várszínházzal is képes összefogni. Én pedig ingázom, s ebben az ingázásban testesül meg a két város ősi ellentétének feloldódása – mondottam volt a minap egy fontos szakmai tanácskozáson a könyvtár konyhájában, amikor mellesleg a Csaba Gyöngyei elnevezésű kolbászgyúró csapat három hölgytagjának mondtam igent arra, hogy idegenlégiósként erősítsem őket a májusi sepsizsentgyörgyi kolbászfesztiválon. Én már a leveleimet is így írom alá időnként, főként azoknak, akik ismerik az összefüggést:
Gyula-Csaba, 2007. március 17.
Hozzászólás