Napló 8.

Jövő időben még nem irtam naplót. Ez lesz.

A Kelenföldi vagy a Déli pályaudvar peronján ácsorgok, a vonat tíz perc múlva jön, ezek a legszebb percek, várni a jóra, ez már a jó része, talán a legjobb rész, amikor tudod, hogy a jó vár rád. Aztán befut a vonat Sárival, vagy Sári fut be a peronra, ez attól függ, hogy Kelenföld vagy a Déli, aztán három óra vonatút a fénylő vagy az alkonyodó ég alatt.

Azt még most nem lehet tudni, melyik vonattal mész és az sem baj, ha a későbbivel, akkor megnyúlik a várakozás ideje, még jobban kiélvezhető a várakozás ínyencének, neked, aki évek óta átállt a várakozásra, nem dühít, ha valaki, szeretett személy, késik, sőt, ízlelgeted a perceket, amelyek jöttét előzik. A rohanó tájak között beszélgetve, füstölögve futsz be a Káli-medencébe, ahol egy tágas paraszt-portán folytatódik a jó Erzsivel és Gyurival, kutyával, macskákkal és mindenféle földi jóval, későig megy majd a duma, mert másnap délben már vissza, de addig még idő, idő, ajándékok öröme, aztán csillagok. Majd a visszaút, végig a Balaton partján, vissza a városba, ezért is jó volt lesz elutazni, hogy visszagyere az ünnepekre, leszállj a Kelenföldön délután, már minden üres, legfeljebb nagyszülők unokákkal az utcákon, fel a tizenkilencesre, a Kosztolányin le a cuccot, séta a Tó körül, amit a második körnél anyádékhoz kanyarítasz, ahol a begyakorolt rituálé, a fatörzs nyeszetelése, állványba helyezése, jobbra dől, mondja majd anyád, most meg balra, de végül beáll az egyensúly, állunk hárman a fa körül, tavaly még négyen voltunk, de valójában mindenki ott lesz. Baktat az este, ahogyan később te is, itthon nyilván zene és teák és még az is lehet, hogy a Péterfyékhez is elmész. Ez lesz, s hogy mi volt, ehelyütt már nem lesz olvasható. Álljon még itt az a szöveg, amellyel minden karácsonyom kezdődik, kártyás, kocsmás, magányos, boldog, boldogtalan karácsonyaim foglalata ajándékként mindenkinek:

Pilinszky János: Az első karácsony óta...(1975. december 28.)

"Nincs nyomasztóbb, mint az élet kegyetlen törvényét szemlélni. Azt, hogy egymásból élünk: hogy fölfaljuk egymást, azt, hogy a természet "rendje" egy éhségből és rettegésből fölrakott, önmagában vérző gúlához hasonló.

És ebben a kegyetlen rendben "lépett be", megszületvén és megtestesülvén Isten Bárány, a mi Jézusunk, hogy a világ kegyetlen rendjét megváltsa. A "vérző gúlán" mit se módosítva, gyökeresen megfordította annak jelentését. Nem tagadta, "fölfaljuk egymást". Azt mondta inkább, hogy mindannyian étel és táplálék vagyunk. Már itt, a világban, e "vérző gúlán" belül a kegyetlen tényeket a szeretet realitásává változtatta, amikor valódi ételként és valódi italként osztotta szét magát - mindannyiunknak példát mutatva.
Az első karácsony, a Fiúisten megtestesülése óta mindenek prédája helyett mindenek ételévé, táplálékévá lettünk, s tudjuk, hogy a természet rettenetes törvénye mögött valójában a szeretet örökös áldozása a végső realitás."