A szomszédban egy indiai éttermet alakítottak át internet-kávézóvá. A konyha még működik, elvitelre sütnek-főznek. Eléggé lepukkant a hely, ezért nincs szagelszívó és tömény curry-szagban olvasgatom az emaileimet. Itt kapom sorra az üzeneteket, amelyek a jövő felől érdeklődnek.
          Megint eltelt két év, megint elvégeztem egy egyetemet. Két hónap sincs már hátra. Eleget diákoskodtam. Kezdtem az ELTE angol szakán, ahol igazán sosem éreztem jól magamat. Néhány kitűnő tanártól sokat tanultam, de tudtam, hogy még nem a végállomás. Féltem, nehogy zsákutca legyen. Közben verseket írtam és fordítottam. Olvastam, de utólag tudom, nem eleget. Folyton a kiutat kerestem: jog, esetleg politológia, elfordulni mindentől, szakmai szinten, ami korábban érdekelt. Nem tudtam magam meggyőzni. Egy ideig esztétikára is jártam. Ilyen program, olyan program, oklevelek. A diplomámat írtam, amikor kiderült, hogy mégsem hozzák létre azt a csereprogramot, amivel Amerikába mentem volna, a Dartmouth College-ra. Már túlzottan beleéltem magamat, folyamatosan készültem rá. Korábbi elégedetlenségem és elvágyódásom eredményeként a Közgázon folytattam, nemzetközi kapcsolatokat hallgattam, de már eldöntöttem, csak azért is kimegyek az amerikai egyetemre, Alan Lelchukhoz, ahhoz az brooklyni professzorhoz, aki még az ELTE-n tanított. Regényíró. Szerencsére össze is jött egy ösztöndíj. Creative Writing diploma. Ha nem ismerem meg, sosem kezdek el angolul írni. Korábban hülyeségnek tartottam, kishitű voltam. Ahogy akkoriban azt sem tudtam volna elképzelni, hogy egyszer forgatókönyvíró vagy filmrendező legyek. Azt hittem, arra születni kell. Közben megismertem Gazdag Gyulát, aki akkor a Los Angeles-i egyetem, a UCLA filmszakát vezette. Neki köszönhetem, hogy rájöttem, lehet belőlem még akárki. Igy kerültem Angliába. Ez, bárhogy számolom, négy egyetem, kilenc és fél év.
          Gyerekkoromban véget nem érő, örökké befejezetlen regényeket írtam. Meg játékos versikéket. Az egész grafománia kiskoromban kezdődhetett, amikor anyám egy évig egy amerikai egyetemre járt. Akkoriban, gondolom, a telefont nem lehetett megfizetni, így kettőnk kapcsolata levelekre redukálódott. Később, kamaszkorom hajnalán, Dublinba költöztünk. Szenvedélyes levélíró lettem. Miután Pestre hazatértünk, csak verseket írtam, azt viszont sokat, a gimnázium alatt szinte minden este. Egy-egy drámát elkezdtem, de sosem fejeztem be. Nem a történet érdekelt, hanem az érzelmek, a hangulatok, ahogy a gyerekkori leveleimben is azt kereshettem tudatlanul. Ezért állhatott a versírás hozzám legközelebb. Még ha éppen néhány versemnek van is narratívája. Amióta publikálok, sokan megjegyezték, hogy végre elbeszéléseket szeretnének tőlem olvasni. Novellaírásra az amerikai író inspirált, ahogy arra is, hogy angolul írjak. Amerikában a novellák mellett drámát is írtam, végre komolyan. Először csak egy-egy jelenetet dolgoztam ki, majd egy rövid darabot. Szárnypróbálgatások voltak. Ezek alapján vettek fel a filmművészetire. Itt írtam először forgatókönyvet. És, mint a korábbi naplóbejegyzésemben részletesen számot adtam róla, itt rendeztem először filmet.
          Akár magyarokkal, akár angolokkal beszélek, mindenki egyértelműnek veszi, hogy itt maradok Londonban. Egy-két ember kivételével. Szüleim örülnének, ha hazamennék. Az igazság, hogy itt is, ott is szívesen élnék. Néha persze itt sem és ott sem. Minden városban és kultúrában van mit szeretni és van mitől idegenkedni. Nyitott vagyok, ahol jobbak a lehetőségek, felelem a sablon-választ a megszokott kérdésre. A filmes világ már régen átlépte a nemzeti határokat, a filmek nagy része koprodukcióban készül. Talán New York, vagy Párizs, hiszen szeretem a francia filmeket. Meg kellene tanulni franciául. Mégsem kezdhetek folyton új életet. Egy új városban beilleszkedni mindig idő. Hónapok, évek. Odahaza várnak a jóbarátok, a rokonok. Pesten olcsóbb az élet. Nem kell rohadt drágán „olcsó” szobát bérelnem. Magyar az anyanyelvem. Verseket úgyis mindig magyarul fogok írni. Londonban viszont a művész- és filmvilág több szála fut össze, talán jobbak a lehetőségek. Könnyebb melegnek lenni, talán könnyebb partnert találni, ha egyszer végre lenyugszom, és nem ugrálok annyi irányba. Két helyen kellene élni, szabadúszni, dolgozni itt is, ott is, majd végül leköltözni a magam kis Gombosszegére.
          Nem tudom, mi lesz. Otthon is lennének remek lehetőségek, de még semmi sem teljesen biztos, itt szintén, sok emberrel dolgoztam, de hogy a filmművészeti kapuin kivül megkeresnek-e, nem tudhatom. Még a végén valami kis étteremben kötök ki és pincérkedem. Egy évet adok magamnak, hogy feltérképezzem, hova tovább. Közben írni, írni, írni. Magyarul és angolul. Verseket és forgatókönyveket. Novellákat: az amerikai diplomamunkámat, egy kötetnyi elbeszélést, még mindig nem adtam le. Amikor jó kedvem van, mint mostanában, a hajtás erővel tölt meg, ezer tervem van: film, regény, dráma... színdarabot és filmeket rendezni... Egy életre szóló tervek. Talán egy élet is kevés hozzá. Persze, gyakran nincs jó kedvem, és akkor írni sem tudok. Minden feleslegessé válik, a legkisebb erőfeszítés is értelmetlennek tűnik. A két végletet csak egyetlen oldal választja el. Szorít az idő, most nem engedhetem meg magamnak, hogy kétségbeessek.
          Olvasom a kíváncsi kérdéseket és mélyre szívom a net-cafe sűrű, ragacsos, curry-s levegőjét. Érzem a gyomromban. Nem viselkedik jól egy ideje. Fáj, felpuffad, görcsöl és bűzöseket szellentek. A démonaim lihegnek. Talán oda húzódott vissza a bizonytalanság és kétségbeesés, ami ebből a naplóból kimaradt.

Gerevich András