Útravalóul
2006. március 11. - Zalán Tibor
Babics Imre szövegeit is elviszem magammal, csak úgy, olvasgatás céljából. Babics fontos költő, nyugodt szívvel írom le, amit leírok, Bakonyszűcsön él, remeteként, napról-napra tengődve, alkalmi munkák éhbérén. Közben írja a szövegeit, van egy nagy műve, Gnózis a címe, nem tudom megnevezni, mi is, mert regény a terjedelme, de eposz a formája és hexameterben íródott.
- 2006. március 11.
Másodszor taposok rá a Peter Szondi-kötetre. Arra, amit pár napja a szoba másik sarkába hajítottam a bosszantó első mondata miatt. Elfog a szégyen, bepakolom a táskámba. Holnap síelni indul a család Olaszországba, ha már ennyire akarja a könyv a társaságomat, essünk túl az aktuson megint. Amúgy, soha nem volt síléc a lábamon. Azt gondolom, az embert egyébként is elég ingatagra tervezték, miért is kellene akkor még egy vékony léccel is nehezíteni a járását. Ezen persze mindenki röhög, és én nem sértődöm meg. Korcsolyázni is csak egyszer korcsolyáztam, az abonyi általános iskola udvarának alkalmi jégpályáján. Olyan kulcsos korcsolya volt még, ami egyszerre tépte le a bakancsom mindkét talpát. Két rendes anyai pofon; ma sem csatlakozom a családhoz, ha télvíz idején korcsolyaközvetítéseket bámul a tévé előtt.
Egy hét szállodai magány. Munka. Szobafogság.
Illetve, Lacikával közös barangolások, whiskyzések, vörösborozások. Lacikának rendes neve is van, Kőszegi László, de a Lacikát is csak én használhatom. Mindenki Köszinek hívja, ami abból is adódik, hogy mindenkinek segít, mert ő egy igazi számítógépes guru, zseni, mit tudom én, hogy mi, tehát előbb-utóbb mindenkinek az ő segítségére van szüksége, Réz Andristól Bill Gatesig, bár ez utóbbi még nem tudja, és lehet, hogy ebbe fog tönkremenni. Ő sem síel, és nem is szándékozik ilyesmire vetemedni. Valaha tanítványom, ma barátom, elvagyunk, míg a többiek az ormokat hódítgatják.
Már javában éjszaka van, de még mindig nem pakoltam össze. Összepakolni előbb az adósságokat kell. Az asztalomon egy korrektúra, melyet Jász Attila küldött az Új Forrástól. Ez a Jász Attila nagyon jó költő. És okos esszéista. Ezzel persze még nem mondtam semmit. De neki rajongói is vannak. Ezzel már igen. A közelmúltban például keresztlányomat látogattuk meg a feleségemmel Finnországban, és véletlenül – akkor kaptam kézhez postán – nálam volt Jász Attila friss és vékony kötete. Boglárka gyermeklány, ma már komoly fejvadász-fejlemény, beleolvasott, és amit még soha nem tett, elkönyörögte tőlem a dedikált példányt. Hogy ez a költő csúcs. Hogy ez a szöveg itt meg itt kurva jó. A Jász Attila könyve. Nem a keresztapjáé. Az a kurva jó. Lehetne itt szó prófétaságról meg hazáról, de épp Finnországban voltunk. A korrektúrát nem küldöm vissza, nincs benne hiba, Tandori, ha elolvassa, remélem, örülni fog neki, emlegetve van benne madártudománya okán.
Madarak. Géczi János indignálódott telefonja, aki egy izgalmas regény olvasatát követeli rajtam – immár egy éve. Igaza van. Géczis ravaszsággal ír egy-két dolgot az eddigi net-naplókról, hogy kellően elbizonyítson. A múlt héten Gáspár Gyuri a Petőfi Irodalmi Múzeumban elkezdett velünk egy végtelen beszélgetést Baka Istvánról hatszáz mikrofon között-alatt-fölött-mellett. Végtelen beszélgetés. Amire Géczi emlékszik, arra én nem. Amire emlékszem, arra nem úgy emlékszem, ahogy Géczi. Bosszúból elolvasom a Tiszatájnál megjelent kötetét. Kiváló költészeti munka. Nem látom a visszhangokat. Hazudnék, ha színlelném a meglepettet. A regényt gondosan beleteszem a laptopba.
Oda kerül Lengyel Tamás ausztráliai vers-naplója. Ma összefutottam vele a Nyugatiban. Neki van a magyar költők közül a legkiválóbb ausztrál bőrkalapja. A könyv izgalmas és érdes, ironikus, ugyanakkor érzékeny és finoman álmélkodó. Olyan, mint Tamás. Elvileg én szerkesztem a könyvet, és most fogom negyedszer olvasni. Egy kalap lassan kijárna…
Orbán Gyuri hív váratlanul, aki a Ráday utcában olyan könyvesházat hozott létre, hogy az ember megnyalja utána a tíz ujját. Azaz, nyalná, ha nyalhatná. És mit ad isten, Orbán azt mondja, hogy ő már sokat gondolt arra, hogy én lépjek ott fel, de valamiért a gondolat nem osztódott meg velem, de ha most megosztódhat… Mondom, osztódjunk csak, de legyen nekem egy beszélgető emberem, akit Jónás Tamásnak hívnak. Azt mondja, legyen. Én ezt a Jónást nagyon megszerettem. Eddig se volt közömbös számomra, amit csinált, de most, hogy elolvastam készülő kéziratát, egészen elképedtem. Valaki ennyire tud, és valaki ennyire brutális élettel bánik – és hogy valakivel ennyire brutálisan bánjék az élet…
Babics Imre szövegeit is elviszem magammal, csak úgy, olvasgatás céljából. Babics fontos költő, nyugodt szívvel írom le, amit leírok, Bakonyszűcsön él, remeteként, napról-napra tengődve, alkalmi munkák éhbérén. Közben írja a szövegeit, van egy nagy műve, Gnózis a címe, nem tudom megnevezni, mi is, mert regény a terjedelme, de eposz a formája és hexameterben íródott. A sok nélkülözés és kívülmaradást, rekesztés és rekesztettség most egészen érdekes és érdes, néhol vörösmartys indulatokig elhatoló költészetben jelentkezik. Az őrülettel kacérkodó Vörösmartyra gondolok. Mit pakoljak még? Hozzákezdjek a Papírváros harmadik kötetéhez? Vagy belevágjak öt éve tervezett drámám írásába, az Unfer Lédibe?
Milyen rendetlenség az asztalomon, a szobámban, a gépemben és a lelkemben… Közben befut Kriszti keresztlányom, sudár és vidám, ő biztosan meghódítja az olasz hegyeket és a hangos digókat a borozók asztalai között – ebben Judit lányom bizonyára szívesen lesz a segítségére. Sára nem jön, ez rossz… Nézek magam köré, mit csináljak? Legszívesebben meginnék egy pohár bort, és lefeküdnék aludni. De akkor ki pakol össze? Semmi sem biztos, csak annyi, hogy, holnap nekivágok Olaszországnak…
Hozzászólás