Az Opera előtt jött el, egyenesen felénk tartott, sántikált, szerencsére megpróbált egy kövér holland férfire rásózni egy hajléktalanlapot, és mert ilyen passzban vagyok, mondtam, forduljunk el, forduljunk el gyorsan, amúgyis át akartunk menni az úttesten, de már késő volt, ő felmérte pontos szélességi és hosszúsági fokunkat a térben, és sántikálva, hosszú, vállát csapdosó hidrogénezett végű lenőtt hajával, és avval a ragacsos, könyörgő arckifejezéssel, elgörbült felénk, mint ahogy a nap mellett elgörbül egy fénysugár. Beatrice feliratú dzseki volt rajta, és a járdán – mert amint látta, hogy ebből nem lesz semmi, bár elénk kanyarodott, tehát teljes volt a megalázottságom – azonnal, szinte folyamatosan, auftaktnyi szünet nélkül, elindult egy másik kuncsaft felé. Sajnos rossz voltam ma is, mint mostanában konzekvensen mindennap rossz vagyok, és nem tartom be a mordecháji, azaz nagyapai instrukciót, amit ő Eliézertől kapott, az ő nagyapjától, hogy az ember minden koldusnak adjon, mert elképzelhető, hogy minden tizediken valóban segít, de nem tudhatja, hogy melyik koldus a tizedik; és tényleg, van is pénzem, könnyedén meg tudnék szabadulni 100, 200, 500 forinttól, meg se érezném, de nem azért nem adok, mert nincs pénzem, hanem mert dühös vagyok, már azért is, hogy rámnéz, hogy létezik egyáltalán: egrof bápárcuf, így neveztem el, zsenge hébertudásommal, ököl az pofámban, a hisztéria közelít, amikor fájdalmasan beleharapok az öklömbe, hogy ne üvöltsek föl, vagy mint ahogy a Learben mondják, illetve Lear mondja: rajtam van a „the mother”, „az anya”, így nevezték a hisztérikus rohamot Shakespeare Angliájában: ilyenkor, amikor ennyi minden összejön – a netnapló csak a hab a tortán –, elviselhetetlen számomra egy olyan ember létezése, aki nem tud segíteni magán. Nem igaz, tud, mivel koldul, és a koldulás nagyon nehéz szellemi-fizikai munka és készenlét, nem is ezzel váltja ki belőlem ezt a szélsőséges reakciót, hanem azzal, hogy adnom kellene neki, muszáj lenne adnom, ennek a Beatrice polós vagy dzsekis, szőkített hajú (honnan van pénze hajszőkítésre?) alaknak, miközben minden másodpercben észnél kell lennem, David Lynch, Günter Grass és Márton László között egyensúlyoznom, ami azt jelenti, hogy pontosan, ritmusra kell a gép elé ülnöm, nem téveszthetem el a taktust, mert ha rossz ütemben lépek a mozgószőnyegre, akkor elvesztem az egyensúlyomat: és erre jön, direkt irányt változtat, odajön hozzánk az Opera előtt, pedig pontosan látta, hogy láttam, hogy látta, és hogy határozott ívben elfordultam tőle. Meg akar büntetni. Meglepően tiszta ruhája van, ápolt kinézete, voltaképpen ez a tiszta koldus esete, aki irodalmi lapot árusít, a Csillagszállót, amit a minap hozott meg a posta, de nem adok neki pénzt, nem, nem és nem.

           Ebben a pillanatban, mondhatni büntetésből, amikor már az első mondatot fogalmazom a fejemben a Nagymező utcában, amit le fogok írni, mihelyst a gép elé jutok, felhív Dezső, mondván, hogy este menjek át hozzá, nézzem meg a katalógust, a leporellót és a plakátot: mindez a Prágai Quadriennálé, alias PQ 2007 magyar plakátja, leporellója, katalógusa, és a kurátor én vagyok. Franc essen a kurátorságba, most azt kell eldöntenem, hogy mit csinálok addig, amíg el nem indulok Dezsőhöz, mert nagyobb lélegzetű dologba nem foghatok, ha nagyobb lélegzetű dologba fognék, akkor nem hagyhatnám félbe, mert ahogy Charles Baudelaire mondta volt (petriül: Levegőszépe Károly): az ihlet mindig megjön, amikor akarjuk, de nem megy el mindig, amikor akarjuk. Nos, valami rövidet kell tehát harapni, tépni, szakítani, délután öt és hét között, ami az ébredés és az elmenetel között adódik, esetleg csak firkálgatni kis cédulákra ezt meg azt, vagy rongálni a szememet a YouTube-bal, különböző tag-eket, keresőszavakat beírva, és olyan helyekre belátva, amiről Robbe Grillet Voyeur-je még csak nem is álmodott.

 

 

          Nagyon szeretek Dezsővel, grafikus barátommal dolgozni (Kiss Dezső azaz Kiff Doso, egyik a sok álneve közül, ez egy neki címzett borítékon volt, talán Afrikából jött a levél, ott nyilván számos Doso törzsbeli Kiff él), mert miközben kifejezetten meg lehetne róla mintázni a restség szobrát, hihetetlenül tud dolgozni, halálosan lusta, és mégis irtózatosan szorgalmas, ezt egyszerre csinálja, sommás véleményei vannak, és mégis érzékeny, mint egy fiatal, ijedékeny kiscsikó, pedig már nem mai fiú ő sem. Mindketten szeretünk vacakolni a dolgokkal, és mindketten szeretjük, ha valami a saját, korábban a világban nem létezett formáját ölti, és mindketten túlvállaljuk magunkat – más hasonlóság nincsen. A gyönyörű, faburkolatos dolgozószobájában már kint vannak azok a kék-sárga festmények, amelyeket a legközelebbi kiállítására készít elő: az egyik helyen csak a képek virtuális kiállítását állítja ki, tehát egy kiállítóhelyiség képeit rakja ki, a falakon pedig ott lesznek a képek, és most azt mondta, hogy magukat a képeket egy laktanya falára tenné ki, egy napra, ami ott van átellenben, a Fenyves térrel szemben.

          Most, amikor írom ezeket a sorokat, vagyis ezelőtt háromnegyed órával, a lezuhant délutáni eső után, másodszor is találkoztam a melírozott hajú, Beatricés pólót viselő merev lábú koldussal, most vörösbe volt öltözve, és ugyanúgy cikkcakkban ment az utcán, egyik embertől a másikig, és ezt annál is jobban lehet látni, mert járása lassú és merev: szerencsére biztos távolból néztem rá, így nem volt meg a veszélye annak, hogy esetleg elindul felém: közönyös munkása ő a koldulásnak, és mindennap másik ruhát vesz föl, nem úgy, mint Matyi, aki panyókára vetett kék kabátban jár, fehér nadrágban, és mostanában, mint egy vagány, úgy látszik, hat rá a május, de Dezső nem bírja ki, és kifakad, már elmúlt tíz óra, és a szelektív hulladékot feldolgozó roppant narancsszínű monstrumok már egy órája ott zakatolnak és dübörögnek az erkélyablak alatt: amit nyerünk a vámon, elvesztjük a réven, ám Buksit, a kutyát, a világ legszebb mosolyú bozontos kutyáját mindez nem zavarja, felhőtlenül boldog, amikor az ólomszürke, borostás Dezső föláll a székből, hogy engem lekísérjen, nyakába kerül a lánc, mi pedig, két hullafáradt ipse, vonszolódunk a nyomában, és mire megjön a taxim, már jönnek is visszafelé, intek Dezsőnek, aki a tintakék éjszakában is meglátja az üveg mögötti halovány legyintést és visszaint.