Szegeden mindig melegebb van, mint máshol. A legnagyobb kánikulában is még képes egy lapáttal rátenni a forróságra a nap. A levegő is szárazabb, de mégsem sivatagi érzés, ellentétben a néhány kilométerrel arrébb kezdődő Kiskunsággal. A napfény városa, ahol születtem. Nem sokáig éltünk itt, fél évig talán, és csak néhány nyár alkalmával látogattam meg itt élő nagyszüleimet és édesapámat, akik sajnos mind régen meghaltak. Mindig zavarba esem, ha Szegedről kérdeznek, mert bár szülővárosom, élményeim mégis inkább olyanok, mintha csak turistaként láttam volna. Szeretem, mert szép terei, fasorai és vízpartja van, sokat bóklásztam mindkét oldalán, és mindig arra gondolok, élhettem volna itt is akár, ha úgy alakul. És akkor most őznék egy kicsit, és nem ezt a snassz pesti szlenget beszélném.

Kalocsán is őznek, Szeged után ide költöztünk édesanyámmal, az ő szüleihez, a Tisza mellől a Duna mellé. Paprikatermő vidékről paprikatermőre. Nagy házban laktunk, mindenre emlékszem belőle, sokszor megdöbbennek a rokonok, hogy két éves korom előttről is vannak emlékeim.  Előttem a kép, ahogyan a holdkompnak nevezett gyereksurranóban száguldozom a ház folyosóin. A bölcsődét is tisztán látom, az utcában lakó embereket, a lámpafénybe ragadó fákat, a nagyszoba zöld virágzuhatagát, a pianínót, hallom a parkettanyikorgást, orromban pedig ott a pince nyirkos, kénes, boros szaga - mintha a pokol bejárata lenne. Alig voltam nagyobb a kisbaltánál, mégis az udvaron hasogattam a rönköket, vagyis rönkök szeletkéit. Csáth Géza varázslójának kertje volt ez, ott laktunk, a kerítés fölött két fej bámul befelé elbűvölten.

Kalocsa után jelentős ugrást tettünk a székesfőváros irányába, Pécelen éltünk öt-hat évig, itt jártam óvodába s az iskola első két osztályát. A Gagarin téren laktunk, kár, hogy átnevezték, nem tudom, mi bajuk lehetett a világ első űrhajósával. Ez a hely jelentette számomra az aranykort, itt valahogy olyan nyugodt és mégis izgalmas volt minden. A Gödöllői-dombság szelíd halmai között otthonosan mozogtam, ki az erdőbe, vissza a kastélyhoz, át a dombokon. Télen remekül lehetett szánkózni, s még egy gyerek is be tudta mozogni az egész települést anélkül, hogy eltévedt volna. Adorján barátommal sülve-főve együtt mozogtunk, mintha csak ikrek lennénk. Ismertem és szerettem ezt a világot, otthon éreztem magam. Súlyos csapásként éltem meg, amikor nyolcéves koromban egyszer csak beköltöztünk Pestre, a XX. kerületbe. Évekig nem hevertem ki a sokkot: a természetközeli, idilli állapotból mintha a pokol szürke tornácán béreltünk volna magunknak lakóhelyet. Akkor még termeltek Ferencváros gyárai, füstös volt a levegő, büdös, minden csupa por, a szürke panelházakból erdőt, dombot nem, hanem csak a szürke eget és a többi szürke házat lehetett látni. Olyan erős élményemmé vált a nosztalgia, hogy megérintett minden, az aranykort elsirató mű, s ekkor kezdtem bele elvágyódó verseim írásába - képzeljék el, egy nyolcéves gyerek, aki nosztalgiázik, hát nem abszurd? Felnőttként éltem aztán, saját lakásban Kispesten is, de olyan túl sok különbség nincs a két kerület között, dél-pesti régió mindkettő, a Budatéténytől Cinkotáig tartó, félkör alakú panelzónában laktam mindkét helyen. Mikor először jártam, átutazóban a Rózsadombon, ijedtemben a farzsebemben kezdtem kotorászni, önkéntelenül is az útlevelem kerestem. Kamaszként aztán igyekeztem valamiféle józsefattilás eszmei alapokon nyugvó, pszeudoproletár identitást felvenni, nem igazán ment persze, mégis, mikor szerelmemmel-feleségemmel először randevúztunk, alig merte bevallani, hogy Budán lakik, annyit szapultam a könnyűszülésű budaiakat. És erre tessék, három éve itt lakom a Vízivárosban! Csodálatos hely, több százszor sétáltunk már a Várban, ahol mindig elfog a nosztalgia, persze nem a Pécel-féle, hanem egy egészen másfajta: itt lehet igazán érezni, hogy ez az ország mégiscsak egy birodalom volt egykor. Az utcában hatszáz éves házak kapaszkodnak össze, és mindegyikben laknak. Egykor innen egy egész országot irányítottak, királyok laktak itt, s messzire, több száz kilométerekre sugárzott ki egy összetéveszthetetlen kultúra. Fájó, hogy ennek alig van nyoma, mindenhol romok, legfeljebb műemlékek. Az egész kissé olyan, mint a múzeum, ahol csak papucsban lehet csoszogni. Minden Pesten történik. Ám szerencsénkre gyalog sincs messze, s a Duna legszebb hídján kelünk át, ha ott akad dolgunk. S a ház udvarán az egyik fa odújában hetek óta kis harkályok csipognak, s a szemközti, hatalmas fán seregélypár fészkel, s az erkélyünkön büszkén trónoló fügefán sokszor megpihennek cinkék, rigók, szajkók, szarkák, gerlék és harkályok. Otthon vagyok, mégis minden nap hálát adok az égnek, hogy ilyen szép helyen lett, Bornemisszával szólva, jó Budában lakásom.

Király Levente