Valaki énekel
2006. március 10. - Zalán Tibor
Nézem Halász Péter utolsó fényképeinek egyikét, leng a hinta, és sírhatnékom támad, hogy nem tudok kilépni ebből a váratlan Sziveri János-filmből, ami elkezdett peregni velem ezen a félig éjszakába merült tizenhárom négyzetméteres szobában. Halász nyilván volt – és van – akkora művész, hogy megérti, és megbocsátja nekem onnan, ahogy szokás mondani, égi kávéházból, ahol talán Sziverivel üldögélnek már, és abszintot isznak épp, amit idelent, ugye, betiltottak a hatóságok, hogy az ő halála nem csak az ő halála miatt rendített meg ennyire.
- 2006. március 10.
Ma nincs kedvem naplót írni. A naplólapot üresen kéne most hagynom (ami már eleve lehetetlen, mert az ürességet csak körülírva észleljük, ahogy a zuhanást is csak úgy. Körülírva). Vezető hír a Literán, hogy meghalt Halász Péter. Várható volt, hogy meghal, és ahogy ez lenni szokott, most mindenkit megdöbbent egy kicsit. Most mindenkit megdöbben egy nagyot. Talányos művész volt, járta a maga útját, amerre jónak látta és amerre hagyták, és ment amerre ment. Legendaként élt és legendásította magát azzal, ahogy a Műcsarnokban felravataloztatta magát élve – látni akarta a saját temetésének legalább ezt a részét, ebben a részében a sápadtan oldalazó barátokat és félénken ácsorgó ismerősöket, a kameráknak pózoló élet/művészeket, avagy csak a szimpla szájtátókat. Nem voltam ott, mert nem mentem el. Maradjon élőben az emlék (soha nem néztem meg még a halottaimat), élő az utolsó találkozásunk az Új Színházban, amikor beül egy rövid időre az Angyalok a tetőn próbájára, a legszélső székek egyikére, görnyedten, kopaszon és soványan, előre szabadkozik, hamar elköszön, fáradt, megy, halkan becsukódik utána az ajtó. Elköszönt, elfáradt, és most elment. El a régi és el az új színházakból, el a múlt század második felének egyik legizgalmasabb és legnagyobb színházcsinálója, akit a regényolvasás, a színház, s talán már az élet is fárasztott így halála felé haladtában. Egyik utolsó beszélgetésében mondja: Én nem végeztem rendezői szakot, ahol az egyik fő tantárgy, amire megtanítják a hallgatókat - és ez teljesen jogos -, a biztonsági háló. Hiszen rettentő nagy anyagi háttérrel működik a színházipar. Én a saját anyagból dolgozom, és ugyan a technikáját, a produkciós részét megtanultam a dolgoknak, de mindig úgy érzem, hogy az idő szélén mozgok. Tehát nincs előttem semmi. De mi van március 9. után velünk, akik itt maradtunk, az idő szélén, és/vagy azon túl? Mozgunk? És milyen a mozgásunk?
Vagy mert túl sok a halottam már ahhoz, hogy egy általam alig ismert ember szertartásán ott legyek, vagy mert nem akartam egy élő embert halva látni ott, nem mentem el a Műcsarnokba. Major-Zala Lajos, Bohár András, Morvay László, a drága Panca… lezáratlan halálok, bennem el nem temetett halottak, és hozzá az egyre tervezetlenebb életem… Az egyik épp csak föld alá engedve, a másik talán még meredten, valahol, egy hideg csarnok dermesztő kőasztalán szívétől kiüresedett mellkassal…
Sziverivel kezdődött. Neki nem kellett volna elkezdeni ezt a halálizét. Vagy még előbb, Werbőczy Tónival… Nézem Halász Péter utolsó képeinek egyikét, és látom a ráktól félig fölzabált Sziverit magam előtt valahol egy kelenföldi panelszobában. A szélherceg, ahogy később hívtam őt, mert ritka szép és arányos férfi volt, már a szélnek sem tudott ekkorra ellenállni, s nem volt benne semmi hercegi. Az ajtó huzata is képes volt feldönteni. Elfogyasztott, lezabált, lefalt róla mindent a szörnyű betegség, ami szeretetre méltóvá tette addig, előbb bottal járt-sántikált, aztán már bottal sem, előbb még fölvette a fekete bársonyzakóját, aztán már csak rossz kis csíkos pizsamában imbolygott a kevéske kölcsön-otthoni szobafényben, előbb még bocsánatot kért, hogy amit megevett, azt rögtön ki is hányta egy műanyag vájdlingba, aztán már csak félrefordította a fejét, hányt, és kis szünet után folytatta, amit elkezdett. A század második felének egyik legnagyobb költője és szerkesztője. Sziveri nem rendezte meg a temetését, nem ravataloztatta fel magát, más habitusú, nem színházi ember volt. De egyben nagyon is hasonlított Halászhoz. Ő is pontosan regisztrálta az útját a halál felé, s ha tehette, amíg tehette, amíg a morfium és a gyógyszerek sokasága el nem bódította az agyát, rejtette romlását a világ elől. Nem a vastagbelemet basztató rák fog elvinni, komám, magyarázta, szép hosszú ujjaival elbolyongva a rákról szóló foltos könyv lapjai között, hanem a tüdőm. Egyszerűen megfulladok. Nézd meg, olyan vagyok, mint egy teknősbéka, csak nekem a hasamon van a páncélom. Nevetett, ahogy tudott. Nem tudott, vicsorgott. Ha akarok, hintázhatok is. Nézem Halász Péter utolsó fényképeinek egyikét, leng a hinta, és sírhatnékom támad, hogy nem tudok kilépni ebből a váratlan Sziveri János-filmből, ami elkezdett peregni velem ezen a félig éjszakába merült tizenhárom négyzetméteres szobában. Halász nyilván volt – és van – akkora művész, hogy megérti, és megbocsátja nekem onnan, ahogy szokás mondani, égi kávéházból, ahol talán Sziverivel üldögélnek már, és abszintot isznak épp, amit idelent, ugye, betiltottak a hatóságok, hogy az ő halála nem csak az ő halála miatt rendített meg ennyire.
Délután hosszan elálltam, és még hosszabban bámultam a Margit hídról a megáradt Duna fölött keringő sirályokat. Túl hosszan. Mindenféle rossz gondolatom volt, anyám elé mentem a Nyugatiba, és mindenféle rossz gondolatom volt. Karcsi nem volt közöttük, mármint a sirályok között. Egyszer szabadon kéne engednem, elengedni, közéjük. De abba belehalna. Maradjon ő az én titkom, és szobatársam továbbra is. Hazatérve megröptettem, kicsit bágyadtan indult neki a körözésnek, de aztán elbírt néhány szárnycsapást.
Nem tudok mit kezdeni magammal… úgy érzem, hogy az idő szélén mozgok. Tehát nincs előttem semmi. Végigheverek az ágyamon, és egy indiánokról szóló könyvbe lapozok bele, amit az állomáson vettem, várakozás közben. Ócska kiadás, de most jól esik ilyeneket olvasni: a hopik azt mondják, egyetlen ujj nem tud felemelni egy kavicsot. A navahók: nem tudod felkelteni azt az embert, aki csak tetteti, hogy alszik. Az ájovák: a bátor ember csak egyszer hal meg, a gyáva többször. Megint a hopik: a halál szült. A gyúemisek: nincs halál, csak a világok váltják egymást. A sziúk: a nemzet történelem nélkül olyan, mint a szélfúvás a prérin. A Feketláb törzs: az élet nem különbözik a haláltól. Csak úgy látszik. A jútok: isten mindenkinek ad egy éneket.
És tudom, érzem, valaki teliénekli ma azzal az egyetlen énekével az egyetlen éjszakámat.
Hozzászólás