Valaki más
2009. július 2. - Jánossy Lajos
A krónikás mai napjának keretei kiszámíthatóak, mint egy velencei tüköré, de a tükörből egy bizalmatlanul méregető arc néz vissza rá. Az én, az mindig valaki más, mondta talán Rimbaud.
- 2009. július 2.
Bizalmatlan és távoli most ez az arc, olyan, akár legutóbb, amikor a Hunyadi téri piacon találta a naprombolót egy délelőtt, olyan terepen mozgott, amelyet párszor és véletlenszerűen bebóklászott már, de az elmúlt években léptei nem vezérelték arra egyáltalán. Fényes délelőtt volt, ártatlan éjszaka emelkedett mögötte, a Margit hídon jutott át a pesti fertályra, gondtalannak és gondolattalannak érezte magát, sétált, valójában jógázott, azt a bizonyos ént igyekezett megszabadítani annak foglalatától, hagyatkozni arra, ami nem ő, arra, ami nem rajta múlik; belefeledkezett a világ látható és végeláthatatlan erőtereibe. A piacon a épp a lacikonyhás standokat fürkészte, amikor látóterének jobb peremén felbukkant egy alak. Kíváncsian fordult felé, és szikrányi, ám egy tetten érhető másodpercig elbizonytalanodott, ki is lehet ez az amúgy gyanúsan ismerős kontúrokat, arcélt és hajviseletet mutató tag. Olyan figura volt, akivel találkoznia adódhatott már, jó firma egy rokonszenves időpontban. Pillantása, amellyel a felé forduló figyelmet viszonozta, futó volt és rebbenékeny. Aztán leesett a tantusz és az áll, az egyik pult mögött tükör húzódott, benne a napkórász hasonmása – megkettőződött önmaga, természetesen.
Vannak ilyen napok; egy visszfények mozgóképeiben játszó telefonfülke ajtajának tükrében a saját lépéseinket véljük felfedezni, de a nadrág nem stimmel, papucs helyett cipőben végződnek a futóművek. Visszahőkölünk ilyenkor, szaporázva ügetünk hazafelé, ha már sem istent, sem embert meg nem ismerünk. Az őrület finoman környékez, hogy aztán a fürdőszobatükör előtt barátkozzunk régi cimboránkkal, grimaszoljunk és ráncoljuk a homlokunk, nyelvet öltsünk, fülünket mozgassuk, végül, mint egy Pilinszky-versben: csak üljünk szótlanul pohár borunk előtt.
A napfecsérlőnek amúgy is gyakran csupán a szituatív emlékezete lép működésbe. Soha nem felejti el, amikor jó sok évvel ezelőtt, még egyetemistaként a Váci utcán bandukolt, örömét lelte a lüktető életben, nem zavarták a turisták sem, csak ment eltelve a nyári alkonyat könnyű huzatában. Szépérzékét a gyalogosok női szereplőinek külcsínét kasztingolva kényeztette, csípők ringásába merült, hajköltemények után fordult, illatfátylakba feledkezett. Érdeklődésében semmi célra tartó, bármilyen eredményre törő nem volt, vagyis nem akart ő semmit az ég egy adta világon, akarni abban az időben amúgy sem akarózott már neki, egyre inkább tudta, a világból neki a képzet (a) való. Elkerülni mégsem lehetett, hogy két hölgyszempár köszöntse őt, mintegy kimetssze a belvárosi forgatagból. Úgy jelölték ki ezek a pillantások a naplebzselő személyét, hogy – már csak neveltetésénél fogva – megállásra késztették. Mi más, beszélgetés kezdődött legott, ami nem volt ellenére, sőt, a két, artisztikumára nézve, ha nem is lebilincselő légkörű leány, a szóváltás örömét előhívta, a megtorpanást legalábbis indokolttá tette. A krónikás tapogatózó kérdésekkel indított, benyomásai az egyetemi körök felé lódították meg a fantáziáját. Mindemellett a csevegés nem indult be, az angol-könyvtár szakos hallgatókra hajazó, de azoknak nem a tarisznyás formáját hozó, aprólékosan manikűrözött, szolid teremtésekbe ekképp a napszédelgő sokkal többet befektetni nem kívánt, látta, zöld ágra nem vergődik, feltehetőleg az életben nem fogja megtudni, kikkel is hozta össze őt a fondor szerencse. Megszokásból azonban telefonszámcserét javasolt, azzal pórul még nem járt, soha nem baj, ha egy női több sorakozik a noteszban. Meglepetése nem volt drámainak nevezhető, jóllehet, egy szemöldök-felvonásnyi jelenet lezajlott, amikor számok ugyan elhangzottak, de azok nem előfizetői azonosítók voltak, hanem forintárfolyamban mérhetők; váratlan sarokból gyulladt fel a reflektor: két éjjeli, nem okvetlenül a professziójuk felső fokán, meglehet, a tanpályán szárnyait próbálgató pillangó járta bájos, még hamvasan törékeny, nappali táncát a napszámfejtő körül
Ha efféle történetekbe azóta nem futott bele, de önmagát és másokat elvétő találkozásai azóta is kísértik. Holnapra mindenesetre már fixált egy randevút ez ügyben. Ha minden igaz, (nem az) találkozik egy másik fiatalemberrel.
Vannak ilyen napok; egy visszfények mozgóképeiben játszó telefonfülke ajtajának tükrében a saját lépéseinket véljük felfedezni, de a nadrág nem stimmel, papucs helyett cipőben végződnek a futóművek. Visszahőkölünk ilyenkor, szaporázva ügetünk hazafelé, ha már sem istent, sem embert meg nem ismerünk. Az őrület finoman környékez, hogy aztán a fürdőszobatükör előtt barátkozzunk régi cimboránkkal, grimaszoljunk és ráncoljuk a homlokunk, nyelvet öltsünk, fülünket mozgassuk, végül, mint egy Pilinszky-versben: csak üljünk szótlanul pohár borunk előtt.
A napfecsérlőnek amúgy is gyakran csupán a szituatív emlékezete lép működésbe. Soha nem felejti el, amikor jó sok évvel ezelőtt, még egyetemistaként a Váci utcán bandukolt, örömét lelte a lüktető életben, nem zavarták a turisták sem, csak ment eltelve a nyári alkonyat könnyű huzatában. Szépérzékét a gyalogosok női szereplőinek külcsínét kasztingolva kényeztette, csípők ringásába merült, hajköltemények után fordult, illatfátylakba feledkezett. Érdeklődésében semmi célra tartó, bármilyen eredményre törő nem volt, vagyis nem akart ő semmit az ég egy adta világon, akarni abban az időben amúgy sem akarózott már neki, egyre inkább tudta, a világból neki a képzet (a) való. Elkerülni mégsem lehetett, hogy két hölgyszempár köszöntse őt, mintegy kimetssze a belvárosi forgatagból. Úgy jelölték ki ezek a pillantások a naplebzselő személyét, hogy – már csak neveltetésénél fogva – megállásra késztették. Mi más, beszélgetés kezdődött legott, ami nem volt ellenére, sőt, a két, artisztikumára nézve, ha nem is lebilincselő légkörű leány, a szóváltás örömét előhívta, a megtorpanást legalábbis indokolttá tette. A krónikás tapogatózó kérdésekkel indított, benyomásai az egyetemi körök felé lódították meg a fantáziáját. Mindemellett a csevegés nem indult be, az angol-könyvtár szakos hallgatókra hajazó, de azoknak nem a tarisznyás formáját hozó, aprólékosan manikűrözött, szolid teremtésekbe ekképp a napszédelgő sokkal többet befektetni nem kívánt, látta, zöld ágra nem vergődik, feltehetőleg az életben nem fogja megtudni, kikkel is hozta össze őt a fondor szerencse. Megszokásból azonban telefonszámcserét javasolt, azzal pórul még nem járt, soha nem baj, ha egy női több sorakozik a noteszban. Meglepetése nem volt drámainak nevezhető, jóllehet, egy szemöldök-felvonásnyi jelenet lezajlott, amikor számok ugyan elhangzottak, de azok nem előfizetői azonosítók voltak, hanem forintárfolyamban mérhetők; váratlan sarokból gyulladt fel a reflektor: két éjjeli, nem okvetlenül a professziójuk felső fokán, meglehet, a tanpályán szárnyait próbálgató pillangó járta bájos, még hamvasan törékeny, nappali táncát a napszámfejtő körül
Ha efféle történetekbe azóta nem futott bele, de önmagát és másokat elvétő találkozásai azóta is kísértik. Holnapra mindenesetre már fixált egy randevút ez ügyben. Ha minden igaz, (nem az) találkozik egy másik fiatalemberrel.
Hozzászólás