hirdetés
2009. február 15.
Valentine's day
2009. február 15. – Szirtes András
Akkurátusan meg volt varrva rajta minden szakadás, golyónyom ütötte seb, aknaszilánk által tépett repedés. Ki is volt mosva, vérfoltokat sem találtam rajta és ráadásul igen sok zsebbel rendelkezett, ami nagyon tetszett nekem. Belepakoltam hát mindenemet és magamra vettem, továbbindultam városnézésre..
Tegnap délután Antwerpen kihalt ortodox zsidónegyedében épp sétáltam Saskia lakása felé, mikor eszembe jutott, hogy Jézusom, éppen Február 14-e van. „Valentine's day”. A szerelmesek napja!
Azelőtt egészen 1986-ig nem is tudtam erről az ünnepnapról. Akkor jártam életemben először az újvilágban. Kanadába hívtak meg Montrealba, a Cinemateque vetítésére. Ott mutatták be a „Hajnal” című filmemet. Mikor egy kis ürge belépett még Budapesten a vágószobába, ahol a „Lenz” filmem utolsó simításait végeztem és tört magyarsággal dadogva egy meghívólevelet lobogtatott a kezében, mondván menjek az Újvilágba bemutatni munkáimat, akkor letettem a ragasztóprést és megkérdeztem tőle, vajon látta e mesterem Tóth János új filmjét a „Shine”-t amit volt szerencsém négy éven keresztül vágni. Szó szót követett. Ragaszkodtam hozzá, hogy mesteremet is hívják meg.
Nos mire megérkeztem a reptérről taxival a kanadai Norman Mac Laren ről elnevezett filmgyárba, Janó már ott ült egy lesötétített szobában, ahol egy magas csontos német mérnöknő mutatott egy képet egy monitoron. Valahonnan ismerős volt a színész arca, de míg azon törtem a fejem, vajon melyik filmben is láttam a monitorról rám vigyorgó szereplőt, a német mérnöknő megnyomott egy gombot és az arc először megnyúlt, új orra született, majd más szemei, majd az ajka is átváltozott, végül szétesett apró kockákra és lehullott a képmező aljára. Felgyulladt a villany és a nő, - mint kiderült George Lucas legjobb vizuális effekt mérnöke, - büszkén magyarázta, mekkora meló volt ilyen hitelesen megjeleníteni egy arcot szintetikus eszközökkel.
Amúgy is szédültem kissé a nyolcórás repülőúttól, úgyhogy miután illedelmesen köszöntem mesteremnek, leléptem. A mínusz 26 fokos februári hidegben, kis dzsekimben fagyoskodva nagyot sétáltam Montreal belvárosában. Csúszkáltam a jéggé fagyott utcákon, s révülten néztem a horizonton száguldó gyönyörű felhőket. Ekkor éreztem először a távlatokat, milyen nagy is ez az ország. Éreztem a Föld görbületét, a tágas szemhatárt, az óceán végtelenségét.
Találtam egy használt ruhákat árusító katonai boltot, ahol vettem egy 1973-as vietnami bélelt kabátot magamnak, hogy ne fagyjak meg a csípős hidegben. Vajon hányan haltak meg ebben a kabátban a háború alatt? Akkurátusan meg volt varrva rajta minden szakadás, golyónyom ütötte seb, aknaszilánk által tépett repedés. Ki is volt mosva, vérfoltokat sem találtam rajta és ráadásul igen sok zsebbel rendelkezett, ami nagyon tetszett nekem. Belepakoltam hát mindenemet és magamra vettem, továbbindultam városnézésre.
A kirakatok mindenütt tele voltak aggatva rózsaszín luftballon szívekkel. Mindenütt piros kis girlandokkal ékesített szívecske formájú, pralinés dobozok, csokoládék, s kit tudja még miféle ajándékok töltötték meg a kirakatokat, alkalmi bódékat, sőt az egész utcát.. Szívformájú lampionok világították be az egész belvárost.
Nem tudtam, hol vagyok, miféle ünnepbe csöppentem? Fogalmam sem volt arról, hogy ez a szerelmesek napja. Ilyenkor keresik meg egymást a volt szerelmesek, az elvált párok, a régi szeretők, s nosztalgiából egymásba omlanak, egymással vannak egész éjjel.
Az nagyon tetszett, hogy jeges utcákon igen lassan haladtak a nagyméretű amerikai kocsik, csúszkáltak és egymásnak koccantak. Senki sem használta a féket, a sofőrök csak mosolyogva széttárták karjukat, miközben apró horpadásokat okoztak egymás autóin. Olyan volt az egész látvány, mint egy lassított dodzsem játék a budapesti vidámparkban. Semmi düh, agresszivitás. Szokatlan volt ez nekem, a budapesti őrült, barbár, eldurvult, idegbeteg vezetési stílus után. Ez a békés egyetértés, nyugodt harmonikus belenyugvás, az időjárás okozta szükségbe.
Visszatértem a filmfesztiválra, ahol elém pattant egy teltkarcsú hölgyike. Nyakamba ugrott, össze-vissza csókolt. Nem ismertem meg, de lassan felrémlett, igen ő volt kamaszkorunk nőideálja még a gödi fészekben. Haverjaimmal a kollektív álmodozásaink képzelt szexuális partnere állt előttem, kissé kigömbölyödve.
Nem kellett sokat magyarázkodni, rögvest éreztük, hogy mi a dolgunk. Kivett ez motelszobát és méltóképpen megünnepeltük a „Valantines day”-t. Hajnalban bevallottam neki, milyen sokat jelentett számomra tizenévesen a vele való virtuális együttlét. Tudta ő már akkor is mit tesz, mert bikiniben flangált előttünk, direkt felizgatva érzékeinket. Kikecmeregtünk az ágyból és nagyon büszke voltam magamra, mert megdicsért szexuális potenciámat illetően. Még két-három éjszakát titokban együtttöltöttünk, majd elváltak útjaink. Én New Yorkba mentem s aztán haza, ő meg ottmaradt félig besavanyodott férjével, akit persze nagyon szeretett.
Becsöngettem Saskiához. Szinte kivirult az arca, mikor meglátott. Összeölelkeztünk. Már nagyon éhes voltam. Vártam az előre beharangozott ebédet. Zacskós leves tasakokat rakott elém az asztalra, válasszak nekem valót. Vizet melegített, közben folyamatosan beszélt. Magamban számolgattam, vajon hányszor nyúl még a szekrény felé, - miközben eláraszt az elmúlt év apró kis történetecskéivel, - hogy elővegyen egy tányért, amiben végre megkeverhetem magamnak az instant levest? Aztán műanyag dobozkából kentem szószban úszó rákokat egy előre leszeletelt kenyérre. Végül kaptam egy filteres teát meg egy szelet lefóliázott püspökkenyeret. Ez után az ölemben ülve kissé zavartan elrebegte, mennyire szeretné, hogy felmelegítsük kapcsolatunkat. Mivel térdkalácsom elzsibbadt súlyától, azt javasoltam sétáljunk egyet. Röpke csókok séta közben, egymásba karolás. Valahogy nem sikerült közös lépésritmust tartanunk. Botladoztam, szenvedtem, de igyekeztem. Ő boldog volt és szinte lebegett. Kezembe nyomta a vörös viaszba ültetett kis kanócot mely szív alakú bádog formában leledzett. Ez volt a Valantines napi ajándék. Zsebre vágtam a kedvenc tábla csokimmal együtt, s elindultam Karenhez.
Karen, miután a nyakamba ugrott, a mikróba helyezett valami félig kihűlt olasz tésztát. Kérdeztem, van e sajtja. Ráreszeltem a tésztára. Ettünk, egymást néztük közben. Hamarosan egy ausztrál barátnője érkezett, aki folyamatosan szívta a hasist és be nem állt a szája. Egy pillanatra sem hagyott minket kettesben. Tán jobb is így gondoltam, de mikor másodszorra is kiment újabb hasist szívni, megöleltem Karent. Tudtam, ez a néhány másodperc, ez az örökkévaló idő, ez csak a kettőnkké. Megittam a teámat. Kikísért a kapuig. Kezébe fogta a szívemet. Megcsókoltam.
Hát nem volt túl szindbád-i ez a két találkozás, az már biztos. Szindbád Majmonkája biztosan forró, saját készítésű húslevessel várt volna. Persze akkoriban még nem is tudtunk semmit a „Valantines day”-ről.
Megszaporáztam lépteimet, hogy elérjem még az utolsó vonatot, mely elvisz innen Antwerpenből, ahol oly sok gyönyörű, szerelmetes és magányos napot, hetet, hónapot töltöttem.
Azelőtt egészen 1986-ig nem is tudtam erről az ünnepnapról. Akkor jártam életemben először az újvilágban. Kanadába hívtak meg Montrealba, a Cinemateque vetítésére. Ott mutatták be a „Hajnal” című filmemet. Mikor egy kis ürge belépett még Budapesten a vágószobába, ahol a „Lenz” filmem utolsó simításait végeztem és tört magyarsággal dadogva egy meghívólevelet lobogtatott a kezében, mondván menjek az Újvilágba bemutatni munkáimat, akkor letettem a ragasztóprést és megkérdeztem tőle, vajon látta e mesterem Tóth János új filmjét a „Shine”-t amit volt szerencsém négy éven keresztül vágni. Szó szót követett. Ragaszkodtam hozzá, hogy mesteremet is hívják meg.
Nos mire megérkeztem a reptérről taxival a kanadai Norman Mac Laren ről elnevezett filmgyárba, Janó már ott ült egy lesötétített szobában, ahol egy magas csontos német mérnöknő mutatott egy képet egy monitoron. Valahonnan ismerős volt a színész arca, de míg azon törtem a fejem, vajon melyik filmben is láttam a monitorról rám vigyorgó szereplőt, a német mérnöknő megnyomott egy gombot és az arc először megnyúlt, új orra született, majd más szemei, majd az ajka is átváltozott, végül szétesett apró kockákra és lehullott a képmező aljára. Felgyulladt a villany és a nő, - mint kiderült George Lucas legjobb vizuális effekt mérnöke, - büszkén magyarázta, mekkora meló volt ilyen hitelesen megjeleníteni egy arcot szintetikus eszközökkel.
Amúgy is szédültem kissé a nyolcórás repülőúttól, úgyhogy miután illedelmesen köszöntem mesteremnek, leléptem. A mínusz 26 fokos februári hidegben, kis dzsekimben fagyoskodva nagyot sétáltam Montreal belvárosában. Csúszkáltam a jéggé fagyott utcákon, s révülten néztem a horizonton száguldó gyönyörű felhőket. Ekkor éreztem először a távlatokat, milyen nagy is ez az ország. Éreztem a Föld görbületét, a tágas szemhatárt, az óceán végtelenségét.
Találtam egy használt ruhákat árusító katonai boltot, ahol vettem egy 1973-as vietnami bélelt kabátot magamnak, hogy ne fagyjak meg a csípős hidegben. Vajon hányan haltak meg ebben a kabátban a háború alatt? Akkurátusan meg volt varrva rajta minden szakadás, golyónyom ütötte seb, aknaszilánk által tépett repedés. Ki is volt mosva, vérfoltokat sem találtam rajta és ráadásul igen sok zsebbel rendelkezett, ami nagyon tetszett nekem. Belepakoltam hát mindenemet és magamra vettem, továbbindultam városnézésre.
A kirakatok mindenütt tele voltak aggatva rózsaszín luftballon szívekkel. Mindenütt piros kis girlandokkal ékesített szívecske formájú, pralinés dobozok, csokoládék, s kit tudja még miféle ajándékok töltötték meg a kirakatokat, alkalmi bódékat, sőt az egész utcát.. Szívformájú lampionok világították be az egész belvárost.
Nem tudtam, hol vagyok, miféle ünnepbe csöppentem? Fogalmam sem volt arról, hogy ez a szerelmesek napja. Ilyenkor keresik meg egymást a volt szerelmesek, az elvált párok, a régi szeretők, s nosztalgiából egymásba omlanak, egymással vannak egész éjjel.
Az nagyon tetszett, hogy jeges utcákon igen lassan haladtak a nagyméretű amerikai kocsik, csúszkáltak és egymásnak koccantak. Senki sem használta a féket, a sofőrök csak mosolyogva széttárták karjukat, miközben apró horpadásokat okoztak egymás autóin. Olyan volt az egész látvány, mint egy lassított dodzsem játék a budapesti vidámparkban. Semmi düh, agresszivitás. Szokatlan volt ez nekem, a budapesti őrült, barbár, eldurvult, idegbeteg vezetési stílus után. Ez a békés egyetértés, nyugodt harmonikus belenyugvás, az időjárás okozta szükségbe.
Visszatértem a filmfesztiválra, ahol elém pattant egy teltkarcsú hölgyike. Nyakamba ugrott, össze-vissza csókolt. Nem ismertem meg, de lassan felrémlett, igen ő volt kamaszkorunk nőideálja még a gödi fészekben. Haverjaimmal a kollektív álmodozásaink képzelt szexuális partnere állt előttem, kissé kigömbölyödve.
Nem kellett sokat magyarázkodni, rögvest éreztük, hogy mi a dolgunk. Kivett ez motelszobát és méltóképpen megünnepeltük a „Valantines day”-t. Hajnalban bevallottam neki, milyen sokat jelentett számomra tizenévesen a vele való virtuális együttlét. Tudta ő már akkor is mit tesz, mert bikiniben flangált előttünk, direkt felizgatva érzékeinket. Kikecmeregtünk az ágyból és nagyon büszke voltam magamra, mert megdicsért szexuális potenciámat illetően. Még két-három éjszakát titokban együtttöltöttünk, majd elváltak útjaink. Én New Yorkba mentem s aztán haza, ő meg ottmaradt félig besavanyodott férjével, akit persze nagyon szeretett.
Becsöngettem Saskiához. Szinte kivirult az arca, mikor meglátott. Összeölelkeztünk. Már nagyon éhes voltam. Vártam az előre beharangozott ebédet. Zacskós leves tasakokat rakott elém az asztalra, válasszak nekem valót. Vizet melegített, közben folyamatosan beszélt. Magamban számolgattam, vajon hányszor nyúl még a szekrény felé, - miközben eláraszt az elmúlt év apró kis történetecskéivel, - hogy elővegyen egy tányért, amiben végre megkeverhetem magamnak az instant levest? Aztán műanyag dobozkából kentem szószban úszó rákokat egy előre leszeletelt kenyérre. Végül kaptam egy filteres teát meg egy szelet lefóliázott püspökkenyeret. Ez után az ölemben ülve kissé zavartan elrebegte, mennyire szeretné, hogy felmelegítsük kapcsolatunkat. Mivel térdkalácsom elzsibbadt súlyától, azt javasoltam sétáljunk egyet. Röpke csókok séta közben, egymásba karolás. Valahogy nem sikerült közös lépésritmust tartanunk. Botladoztam, szenvedtem, de igyekeztem. Ő boldog volt és szinte lebegett. Kezembe nyomta a vörös viaszba ültetett kis kanócot mely szív alakú bádog formában leledzett. Ez volt a Valantines napi ajándék. Zsebre vágtam a kedvenc tábla csokimmal együtt, s elindultam Karenhez.
Karen, miután a nyakamba ugrott, a mikróba helyezett valami félig kihűlt olasz tésztát. Kérdeztem, van e sajtja. Ráreszeltem a tésztára. Ettünk, egymást néztük közben. Hamarosan egy ausztrál barátnője érkezett, aki folyamatosan szívta a hasist és be nem állt a szája. Egy pillanatra sem hagyott minket kettesben. Tán jobb is így gondoltam, de mikor másodszorra is kiment újabb hasist szívni, megöleltem Karent. Tudtam, ez a néhány másodperc, ez az örökkévaló idő, ez csak a kettőnkké. Megittam a teámat. Kikísért a kapuig. Kezébe fogta a szívemet. Megcsókoltam.
Hát nem volt túl szindbád-i ez a két találkozás, az már biztos. Szindbád Majmonkája biztosan forró, saját készítésű húslevessel várt volna. Persze akkoriban még nem is tudtunk semmit a „Valantines day”-ről.
Megszaporáztam lépteimet, hogy elérjem még az utolsó vonatot, mely elvisz innen Antwerpenből, ahol oly sok gyönyörű, szerelmetes és magányos napot, hetet, hónapot töltöttem.
Szirtes András
hirdetés
Kapcsolódó cikkek
hirdetés
Címkék
hirdetés
Címkefelhő
2009
2010
amerikai
angol
avantgárd
Bódis Kriszta
Böszörményi Zoltán
Bajtai András
Balogh Endre
Balogh Robert
beszámoló
Beszélő
Boldizsár Ildikó
Borbély Szilárd
Bozsik Péter
Csordás Gábor
díj
dráma
Dukay Nagy Ádám
Dunajcsik Mátyás
Farkas Zsolt
fesztivál
Ficsku Pál
film
fordítás
Forgách András
francia
Galéria
Garaczi László
Gondolat
Győrffy Ákos
gyerekirodalom
Háy János
Harangi Andrea
Határ Győző
Holmi
horvát
interjú
Jánossy Lajos
Jász Attila
József Attila
JAK
Jelenkor
Kálmán Gábor
könyvbemutató
könyvhét
könyvtár
Kőrösi Zoltán
Karafiáth Orsolya
Kemény István
kiállítás
Kiss Judit Ágnes
Kiss Ottó
Korunk
Krusovszky Dénes
Kukorelly Endre
Lackfi János
lengyel
műfordító
Műhely
magazin
mese
Murányi Zita
Nádasdy Ádám
Németh Gábor
Nagy Gabriella
Netnapló
Nobel
novella
Nyugat
orosz
Pályázat
Pallag Zoltán
Peer Krisztián
performance
performansz
PIM
Pollágh Péter
próza
Solymosi Bálint
Sopotnik Zoltán
spanyol
Spiegelmann Laura
svéd
Symposion
Szépírók
Szép Ernő
színház
Szerb Antal
Szijj Ferenc
szlovák
Tóth Krisztina
Takács Zsuzsa
Thomas Mann
Tolnai Ottó
vers
Zalán Tibor
Zeke Gyula
Zemlényi Attila
zene
hirdetés
hirdetés
hirdetés

