Elindulok a Színházi Intézetbe, dél már elmúlt, délre ígérkeztem, Sylvia már nagyon vár, a Liliomokat fogjuk összevágni, ha ezt érti valaki, ezt a mondatot, szóljon, a Liliom-filmeket fogjuk összerakni, hogy legyen anyag a LILIOM BAGDADBAN című prágai projekthez, amely két hét múlva nyílik meg, és ezt ott helyben keverik majd a látogatókról készült fölvételekkel, föl egy nagy plazmatévére, mert a látogatók a kiállításon, ahová nem tudnak bejutni, mert az a kiállítás témája, hogy nem lehet megnézni, ráadásul meg is lesznek figyelve. A technikuslány ügyes, gyorsan haladunk, a Liliomok szórakoztatóak, döbbenetes a Fritz Lang Liliomja, még sohasem láttam, és a főcímből – arra már nem volt idő, hogy őt a filmben is kikeressem – kiderült, hogy Antonin Artaud is játszik benne egy kisebb szerepet, s míg a kedves technikuslány elkészíti a biztonsági másolatot, beülök a Csészényibe, srévizaví szemben a templommal, ahol Széchenyi megesküdött, s ugyancsak srévizaví szemben az általános iskolával, ahol Péter bátyám abszolválta az első osztályt, az 1957-58-as tanévben, és srévizaví szemben a Színházi Intézettel is, ahová mostanában emiatt a Quadriennálé miatt sokat járok: diós Marlenkát eszem, enyhén geil, hozzá hosszú kávét iszom, tejjel, mert a pincérnő éppen abban a pillanatban vett létezést a tudomásomról, illetve tudomást a létezésemről, amikor már elhatároztam, hogy távozom a hangulatos hajdani órásboltból, és kint várom meg a lányt a Liliomokkal az utcán.

          Már trappolok is tovább, Dezső felé, a Mikó utcán át, a Vérmező mellett, le az Attila útra, hazai pálya, majd később fölszállok az 5-ös buszra, de most még kényelmesen elszívom ezt a szivart, el is robog mellettem egy busz, de nem baj, Dezső amúgyis későbbre vár, ám bármikor mehetek, kitámolyog a szobából, s már ülünk is a gép előtt, és nézzük a katalógus oldalait, vadul elbiciklizik mellettem két, majd három fiú, a negyedik, aki gyalogosan van, a seggére divatosan lecsúsztatott „sagger” viseletben, amitől alig tud járni, kedvetlenül visszafordul még a Moszkva tér előtt, és úgy dönt, hogy lépcsőn caplat fel a Bécsi kapu felé, egy virágárus fiú, kezében egy nagy csokor kiscsokorral, odamegy a lámpánál várakozó autósokhoz, de nem kell senkinek virág, ő jön és megy, jön és megy, rendíthetetlenül, mint egy automata, először látok piros lámpánál virágárust, egyfajta kemény formája a koldulásnak ez is, szemben velem, srévizavi, a Vérmező csúcsa, hegye, ahonnan tizenöt éve eltüntették a Tanácsköztársasági emlékművet, jó nézni emlékművek helyét is, jó hogy nincs ott, de jó az is, hogy emlékszem rá, hogy ott volt.

          Dezső után rohanok haza, izzadtan, hogy elérjem a Magvető-estet a  Radnótiban, de rájövök, hogy egy levelet – cégfelszámolás utolsó aktusa, egy családi bété, amelyben nemlétező kültag voltam, folyton intézni kell az életet – nem adtam föl, irány a Nyugati, a sorbanállás különös pszichológiája, hogy mivel azt hiszem, sietek (egyáltalán nem sietek, időben vagyok, de egész nap siettem, s ez még bennem van), irgalmatlanul türelmetlen vagyok az előttem állókkal, és mérhetetlenül rosszindulatú, mértem, három percig tartott, addig se, míg sorra kerültem és a postáslány végzett három kuncsafttal, én éppen azon voltam, hogy bokán rugom vagy legéppuskázom őket, minden pórusomból dőlt az izzadtság, egy kis kanyarral befordultam a Radnóti Színházba, ahol, az előcsarnokban, kit látnak szemeim? Györe Gabit, aki azt kérdezi, egyébként nem sürget, hogy elküldtem-e már a netnapló folytatását, nem ezt, még az előzőt.

          Az est jól sikerült, a színész Schneider szerint, aki fellépett, Takács Zsuzsa egyik önéletrajzát olvasta föl a sok közül, ő most látta életében először izgulni Morcsányit, bezzeg amikor színházi premier van, nem izgul így, ezt Géza cáfolta, Esterházy szépen beszélt Farkasról, és jól olvasott föl belőle (Nyolc perc), igaz, a szöveg távolról emlékeztetett az ő köszvény-áriáira, Spiró a Petri-összes IV. kötetét mutatta be, egy tündöklően okos, ’89-ben írt szöveg felolvasásával, és annak a híres, Zsámbékitól hallott anekdotának az elmesélésével, hogy használta ki Gyuri, akit Kaposvárra azért hívott le Zsámbéki, hogy darabot írjon, Zsámbéki kétnapos távollétét, és ehhez hozzátartozik, hogy Zsámbéki, amíg együtt voltak, mindig megverte sakkban, és erre Gyuri bement a könyvtárba – ezt Zsámbéki csak akkor tudta meg, miután, visszatérte után nem készült el egy jelenet sem az ígért műből (Martinovicsról szólt volna, töredékei benne vannak a kötetben), viszont ehelyett folyamatosan kikapott az addig könnyedén elpáholt Gyuritól, és ezt érthetően nem értette, és mikor már a sokadik partit is elvesztette, megkérdezte, ugyan mi történt –, csak annyi, hogy Petri bement a könyvtárba a Zsámbéki jegyével, kivett egy megnyitáselméleti kézikönyvet és két nap alatt bevágta.

             Győrffy Ákos zöldistenes verse nagyon tetszett még, és az egésznek volt bukéja, sőt, családias hangulata, utána a színészbüfében pezsgő, és a dohányzószobában lehetett szivarozni is, bent ültem, pácolódtam, Nádasdynak sztorikat meséltem az apjáról, „ez egy óriási nüansz”, mondta volt Nádasdy Kálmán (sokak, Ruszt, Zsámbéki, Ascher, Ács, de múltkor kiderült, hogy még Makk istene is volt az öregember, én csak egyszer láttam, Ács: Szöveg és zene c. előadása előtt, az Ódry Színpad foyer-jában, és úgy vélem, hogy a róla szóló, szókratészi minőségű történeteket össze kellene gyűjteni – valakinek, aki személyesen is ismerte –, ugyanitt láttam, s talán ugyanekkor, mert az az előadás nagy szenzáció volt, nem sokkal halála előtt Örkényt is, abból értettem meg, hogy mekkora a baj, ahogyan Zsuzsa, ez a kedves, lágy ember, oly szigorúan rászólt Örkényre, hogy indulni kellene, Kálmánt tehát Ádám, ebben az új kötetében, az egyik versében eléggé keményen elintézi – írnom kell róla, az AZ AZ ÍZ-ről, azért vagyok ennyire up to date – a HIÁNYOSSÁGOK A KOMOLYZENE TERÉN c. versében: „Egyszer majd Wagnerhez is felnövök, / és akkor én leszek a papám. / Sohasem kérdezett, vagy én nem válaszoltam. / Meg volt fagyva és Wagnert hallgatott, / elmentem mellette, jól kikerültem, / s most elállja a kijáratot.”). Még bekasszíroztam egy dícséretet Falcsik Maritól a Petri-rajzokért, s ez jólesett. Szűts Miklós állítólag jelzi blogjában, hogy hányadik oldalon tart a Zehuzéban, és ezért cserébe én most közlöm mindazokkal, akik még beleszagolnak ebbe a netnaplóba, hogy lesz egy egynapos fotókiállítása a Deák Mauzóleumban, az egyik temetőben, na most azt nem tudom, hogy az Farkasréten vagy a Kerepesi úton van-e, de ez nem csoda, a mostani örjöngésben megtörtént velem, a Vörösmarty téren, hogy Prekop Gabi neve nem jutott eszembe, amikor kedvesen odahozta a könyvet, és nem trükköztem, nem kérdeztem – mint ahogy szól a recept – hogy „kinek írjam?”, vagy „mi legyen a megszólítás”, hanem símán közöltem vele, ez még tegnap-előtt-előtt történt, hogy leállt az agyam, ezúttal kézcsók, kedves Gabi, és hódolat, bocsánat, térdrehullás –

 

a Zehuze honlapja