hirdetés

Valóságlyukak

2005. június 11. - Láng Zsolt

Vajon te minden soromat elhiszed, kedves Naplopóm? K. meséli, hogy miután N. megírta a Felhő című versét, felesége elhagyta. Pedig csak lelke legsötétebb gondolatait írta ki magából, kimetszette, akárcsak orvos a beteg daganatot. Nem büntetni kellett volna, hanem jutalmazni: meg akart gyógyulni. Másrészt az is igaz, hogy abban élünk, amit elmesélünk.
hirdetés

(Marosvásárhely, június 10., péntek éjfél) Hátulról kezdem. Ülök tizenkét négyzetméteres szobámban, ahol már csak két négyzetméter a szabad terület. Három különböző méretű asztal, egy fotel, egy ágy, egy szekrény van benne, a falakon polcok, könyvek szanaszét, akvárium, lámpák, papírkosár. A kosár dugig, pedig géppel írok, ráadásul fél éve kifogyott a festék a nyomtatóból. Viszont működik a Word, az új változatot R.-től kaptam, aki egy menő számítógépüzletben dolgozik. Vacsorára kukoricapelyhet eszem, fél almát. Miután kijövök a színházból, keresem K.-t, mert szükségem lenne rá, de nem találom, talán őt is megrázta a tegnapi előadás, akárcsak J.-t, és otthon maradt. Ma a Doktor Faustus elkárhozását játsszák, ezt is Mihai Manutiu rendezte, ez is megrendítő. Kézdy, Bogdán, Hatházi, Dimény, Bíró, Panek nagyon nagy színészek, és még milyen fiatalok. Csíky is fiatal, pedig már hetven felé járhat. Hogy miről szól az előadás? A vétkező tudja, hogy elkárhozik, mégis vétkezik, nem tehet mást, mert a test anyagában, a mindenség törvényeiben kikerülhetetlenül benne van a pusztulás. Amikor Faustus alól Lucifer kihúzza a csalétekként bevetett női testet, és innentől kezdve a Faustust alakító Bogdán Zsolt percekig, talán negyed órán keresztül rángatózik a linóleumon, annyira “nézhetetlen”, hogy egy férfi a közönségből már nem bírja tovább, és idegesen felröhög. Döbbenet. Az előadás után Cs. a kijáratnál megérinti a vállam, mond is valamit, de nem értem. Jövök kifelé, nem tudok senkire odafigyelni. Esik az eső, elsietek a parkolóig, nagy gázzal haza, öt perc alatt megérkezem. Itthon aztán érthetetlen jókedv telepszik rám, bohóckodom, felolvasom A Hétből, amit O. írt egy országos diákversenyen, “A Költő elképzelt naplója”, beolvasom a telefonba K.-nak is, nem tudom eldönteni, szívből vagy színből nevet-e önmagán…
   Későn ebédelek, mert elmaradt munkák miatt a gépnél ülök ötig, közben hosszú telefonbeszélgetés a barátságok szétfoszlásának elkerülhetetlenségéről. Előtte a régi szerelem: Berlin a csetelés témája. Palacsinta, baracklekvár, zöldbableves. Kivasalom az ingemet az esti előadásra, de aztán mégsem inget veszek, mostanában nem szeretem, a zakót sem, pedig a zsebek miatt előnyös. Csupán zsebeket kellene viselni. Zseb bőrből, füllel, vállpánttal, ez a táska. 
   A Szelistye utcában barna kutya ront rám, szalad a bicikli mellett, és lábamhoz kapdos, de amikor rákiáltok, elkullog. Ebben az utcában találtak a forradalom után, lent a kanálisban egy elbujdokolt szekust, aki a magával hozott életmentő csomagból táplálkozott, illetve, ahogy beszélik, patkányokat evett. Annyira meghízott, hogy beszorult az aknába, a tűzoltók találtak rá, akik szivattyúkkal vonultak ki, mert az utcai lefolyó eldugult, és az esővíz elöntötte a pincéket. Ezt persze én találtam ki. Nem most, hanem tíz éve, amikor a Perényit írtam.
   Vajon te minden soromat elhiszed, kedves Naplopóm? K. meséli, hogy miután N. megírta a Felhő című versét, felesége elhagyta. Pedig csak lelke legsötétebb gondolatait írta ki magából, kimetszette, akárcsak orvos a beteg daganatot. Nem büntetni kellett volna, hanem jutalmazni: meg akart gyógyulni. Másrészt az is igaz, hogy abban élünk, amit elmesélünk.
   Mire beérek a szerkibe, már mindenki hazament. Ez jó. Szabadok a telefonvonalak, a nyomtatók, fél óra alatt mindent elintézek, írok egy rövid levelet Helsinkibe, ahonnan a finn számra kapunk támogatást. Csak most jövök rá, hogy az acknowledgement helyett a franciás remercyt írtam, aligha van ilyen angol szó. Útban a szerkibe, kifizetem a telefont és a villanyt. A telefonos kisasszonynak magyarul mondom be a számunkat, látom, bizonytalanul üti be a gépbe, megismétlem románul, hálásan megköszöni. Régebben durván rámszólt volna, miért nem beszélek románul.
    Későn reggelizem, pirítós, tojás, saláta, tea. Reggeli előtt megkezdett szövegeken dolgozom, talán lesz belőlük valami, talán nem.
   Arra ébredek, hogy a Marseillais-t dúdolom. Aztán kiködlik a hozzá tartozó álom is. Párizsban vagyok, a Sacré Coeurhöz megyek föl, de nem a lépcsőket választom, hanem a fogaskerekűt. Ahogy beszállok a fülkébe, Sartre köszön rám. Beszélgetünk a madarakról, közben várom, mondjon valamit a könyvemről. A fejünk fölötti hangszóróból halkan szól a Marseillais. Már búcsúzkodunk, amikor röviden annyit mond: hagyjam beáramolni az életet. Hagyjam, hogy szétrontsa a történetet. Nekem jobbra kell indulnom, de hogy hova, talán az álomban sem tudom, ő balra megy. Ugyanúgy tenyeremben marad kezének melege, ahogy a zene fülemben.
   Azt számolgatom, életünk során hány olyan emberrel álmodunk, akikkel a valóságban futólag sem találkozunk. Kortársakkal ritkán álmodom, B.-vel kétszer, N.-nel, illetve a fotóival, egyszer, de hosszan, E.-vel, M.-mel… Kedvenc álmom, amikor a W.–K. A. házaspárnál vagyok, és W.-t cipelem az ágyába, mint egy gyereket. De hát miért írom, hogy W.-t cipeltem? W. legfeljebb a saját álmában azonos W.-vel. Az álom: lyuk a valóság hálóján. Álombeli alakokból könnyen össze tudnék állítani egy tizenkettes listát, olyanokból, akiket tűzön-vízen át követnék. De a valóságban? 

Láng Zsolt

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.