A virágmintás szoknyában a bolond kolduslány, aki az Operettszínház jegypénztára előtt állt, és rákiáltott az elhaladókra, vagyis rám, aki – miután két és fél órával azelőtt egy borzasztó erőlevest ettem a Két Szerecsenben – ez itt nem a Wittmann-fiúk blogja, de nagyon csalódtam, régen sokat jártunk oda, most a Klasszba járunk, igen, a Klasszba, a Divatcsarnok mellett – még ez sem a Wittmann-fiúk blogja –, és szeretek járni az Eklektikába, ami az Eckermannt váltotta ki nálam, és másoknál, az öröm mellett, amint szintén kiváltott, hogy van egy kellemes kávéház a közelemben, ahová be lehet ülni – és még ez sem a Witmann-fiúk blogja, mert most ételekről, kivéve a pocsék erőlevesről, állítólagos raviolival, amit Makkra várva kanalazgattam rosszkedvűen, forró volt és ízetlen, bizonyos értelemben rosszabb, mint a gyerekkori napközis húsleves, vagy az önkiszolgálók sárga színű zsírkarikás levese, pedig különben jól főznek a Két Szerecsenben, legalábbis az étlap jól néz ki, és mindig tele van, amikor elmegyek előtte, és a Makk jóizűt evett, valami vasalt csirkét, zöld tésztával, miközben átadtam neki a forgatókönyvet, legalábbis amennyi elkészült belőle, Makk másnap már, azaz ma, június elsején (hazudom másodikán, amikor írom ezt, de az a játékszabály, hogy másnap írunk az előző napról, és ezt a játékszabályt akár hazugság árán is, de be akarom tartani) elutazott Portugáliába, valami filmfesztiválra – zuhogott az eső, hazáig teljesen átázott a fűző nélküli tornacsukám a nedves aszfalttól, mert addigra már elállt, sőt, mikor már, cipőt váltva és szép, világos Sántha-zakómban elindultam az Írók boltja, azaz a Liszt Ferenc tér felé, hogy ott megnyissam a Könyvhetet, addigra már a nap is kisütött. Oly hirtelen zuhogni kezdett az eső, a Nagymező utca gyönyörű deszkajárdájára, és a Két Szerecsen elé kitett műanyagasztalokra, úgy figyeltem az esőcseppeket az asztal lapján, mint gyerekkoromban: az utcaportól, kipufogógáztól észrevehetetlenül szürke sárgás színű asztallapon a vízcseppek kis világosabb köröket ütöttek, sorba egymás után, pöttyös lett a koszos asztal, ázott a deszkajárda is, és ettől a deszkajárdától olyan lett a Nagymező utca, mint egy középkori utca, a perspektivikus vonalak megerősödtek, a palló helyenként remeg, hajlong a lábad alatt, ettől bejön egy kis bizonytalanság, földi remegés, egy kis Vidámparkos effekt a járásban, az örökre rosszra tör, és örökké jót művel mefisztói gondolata már megint érvényesnek mutatkozik, ha nem lett volna ez a mélygarázs-ötlet, amelynek következtében nagy valószínűséggel elpusztították volna a platánokat is, és nem zárták volna le, érszűkületet okozva, a Nagymező utcát, és nem lettek volna a tüntetések, most nem lenne ez a pallóval borított járda, végig, a a kiásott mély árkokba visszalapátolt föld fölött, ez a remek, passzentos járda, mely szélesnek tűnik, mint az országút, szélesebbnek tűnik az eredetinél, és magasabb is, az ember szinte lebeg, ahogy végigmegy rajta, és mintha belépett volna egy festménybe, vagy filmbe, úgy érezheti magát a platánok alatt, amelyeket most – vagyis tegnap (illetve tegnapelőtt) úgy ver az eső, hogy csak na, de Makk szerint, aki mint egy vén tengeri medve néz ki a viharra, mindjárt el fog múlni; ezt én is tudom, csak izgulok a megnyitó miatt, és egyáltalán a Könyvhét miatt; nem is izgulok, csak úgy teszek, mintha izgulnék, mert tudom, hogy kell egy kicsit izgulni, hogy sikerüljön, voltaképpen már zsebrevágtam a beszédet, ami olyan, amilyen, de azt hiszem, eljutott egy elfogadható szintre, van muzsikája, és kellően ellentmondásos, tehát hasonlít rám.

 

 

 

          Igen, a virágmintás szoknyás cigánylány megérezte a pillantásomat – én csak azért néztem meg jobban, különben szemérmes vagyok, hogy beírhassam őt ide –, és elmozdult felém a falkiszögellésből, ez a lány lehetett vagy harminc-negyven éves, az is lehet, hogy már nagyanya, de mégis volt benne valami lányszerű, talán a bolondság teszi, ami, mint mondják, fiatalít, s mintha az egyik szeme hályogos, vagy vak lett volna, a haja viszont, ami a kendő alól kibukott, szénfekete, kócos, ragacsos gubanc a homlokán, elindult, amikor megérezte, hogy nézem, néhány tétova lépést tett felém, én pedig, szokásomhoz híven, sunyítottam, de amikor visszanéztem rá, tántorogni kezdett, vagy táncolni, mint egy Coppélia, és a jegypénztárból kijött két aggodalmas pénztárosnő, azon tanakodtak, mit lehetne tenni ezzel a jelenséggel, hogyan lehetne onnan eltávolítani skandalum nélkül, pedig egy jelenséget nem olyan könnyű eltávolítani, és a cigánylány (aki egyszer cigánylány, az cigánylány marad, míg él) fölkiáltott, félig-meddig még nekem címezve szavait, de már, mivel hűtlenül elhagytam, volt abban a rekedt sikolyban valami nagy-nagy sóhaj is, egy fennsík pereméről, bele a szélbe: elmúlik a május, a június!, igen, bevallom, mint egy E.T.A. Hoffmann regényben, valahogy szíven ütöttek ezek a szavak, beleborzongtam valósággal, olyan végzetesnek tűnt, hogy elmúlik a május, sőt, már a június is elmúlik, sőt, már el is múlt. Lehet hogy azért volt ez így, mert délelőtt felhívott Kunigunda, az általános iskolai igazgatóm leánya, az első lány, akit csókolózni láttam életemben, a Naphegyen, egy fa alatt, 64-ben, hogy elkérje a címemet, és akkor már tudtam, hogy az az ember, akivel először negyvenkilenc éve találkoztam, az iskolafolyosón, tanítás közben, mikor hat évesen ott bolyongtam, egy november végi napon a bezárt ajtók előtt, és megkérdezte tőlem, hogy „hát te mit csinálsz itt?”, én folyékonyan elkezdtem beszélni hozzá, és ő hallgatott egy darabig, csak nézett, sok értelme nem lehetett annak, amit mondtam, és azt kérdezte: te beszélsz? addig ugyanis ez nem volt jellemző rám, föl is kapott, az ölébe vett, hat éves voltam, kis gyufaszál, fölrohant velem az emeletre, a tanáriba, emlékszem erre a repülésre, erre a lebegésre, és fölállított a hosszú tanári asztalra, és közölte, ragyogó arccal a tanári kar tagjaival: A forgácsandris megszólalt!a forgácsandris megszólalt!, mert addig nem beszéltem, egy mukkot se szóltam, sokszor hívott fel, rekedt hangon szólt bele a telefonba, és elbűvölt a bókjaival, mentem látogatni, most is felhívott, láttam a kijelzőn, hogy az ő telefonszáma, már készültem arra, hogy mit mondjak neki, miért nem tudtam mostanáig elmenni hozzá, de Kunigunda elkérte a címemet, hogy elküldhesse az értesítőt, több ilyet kaptam a múlt héten, a boríték felső sarkán egy fekete csík húzódik, de Kunigunda, mint egy Bunuel filmben, kétszer hívott fel, két egymást követő napon, és másodszor is ugyanazzal a mondattal, ugyanazzal a hangsúllyal elkérte a címemet, de nem figyelmeztettem a tévedésére, elképzeltem, amint ott ül a lakásban, apja holmijai között, előtte egy lista, és sorra hív mindenkit, aki rajta van, és – mentem tovább, a Liszt Ferenc tér felé, ahol a megnyitót elmosta az eső, sebaj, megtartják odabent, és a lányok, az örök lányok az Íróknál azzal a széles, csodálatos mosolyukkal fogadtak, amit nem tudom, miért kapok, de megmelengeti mindig a szívemet, és akkor – a mikrofont kezembe véve, és szemüveget az orromra téve (még mindig azzal a szédülettel, ahogyan visz föl az igazgató bácsi az emeletre) megint megszólaltam.

 

A Zehuze honlapja