Kedvesem!
Ah, végre vasárnap! Oly nehezen jutottam el eddig, szinte magam sem hiszem. Mozgalmas ez az időhúzás, nem fogom soká bírni. A délelőttöm nem méltó említésre: volt, ami volt. Higgye el, mindkettőnknek jobb lesz úgy, ha ennyiben hagyjuk. De a délután már izgalmasabb lehet.
Móricz Zsigmond négy dramolettjét volt szerencsém nézhetni, ismét A-val. (Nem lehet néki sem tehermentes ez a rokonság, számomra néha azonban már-már fojtogatón fülledt. Mintha pipacsos mezőn hevernék, s kedves vadvirágom, mérhetlen kvantitásában, elbódítna mákonyával. Opportunizmus tőlem beleragadni e viszonyba, s mégis, lássa, nem szabadulhatok.) Kedélyes darabok: egykor a Royal Orfeum vagy az Apolló Kabaré adta őket: Medgyaszay volt a díva. Hitte volna? Ó, hogy változnak az idők. A paraszti enterieurbe ojtott régi pesti kabarétréfák egyike-másika máig megállja helyét a nép, az istenadta nép szórakoztatására indított háború fegyvereként. Csak tudják-e jól forgatni, ez itt a kérdés.
A környék egyetlen művelődési központjában, egy fél évszázados múltra visszatekintő valódi kultúrházban volt a rendezvény. Kell-e mondanom, rezervált helyünk van a legelső sorba. Páran jártak csak erre a hazai színészet jelenkori színe-virágából, poros külkerületben. A vándorszínész-élet oly nehézségekkel teli, mikről nékünk csak sejtésünk is alig lehet, hálás is volt a publikum, egyre tapsolt, s nem volt ebben semmi hipokrita klakk. Tudja, elkaptam nehány foszlányt, a szálából kifelé vonultamban. Megmosolyogtatott. "Ah, ahogy Ábel Anita adta a szendét!" "Ah, az a sok szép díszlet, - a három festett fal?! - meg az az ágy, s a kukoricamorzsoló megjelenítése! Bár volhatnék díszlettervező vándorszínészek mellett, szép életpálya, nemde maga is úgy látja, kedves?"
Félretéve az élcet, mindig el-elcsodálkozom, milyen kevés is elég szűkebb pátriámnak, e provinciális, predikátumos, előkelősködő tömegnek a lelkesedésre. (Mindig el-elcsodálkozom, milyen kevés elég legszűkebb pátriámnak az el-elcsodálkozásra, a becsmérlő jelzőkkel dobálózásra. De erről inkább coram Deo.)
Az intendáns kellemetlen ember, furtonfurt szélesen gesztikulálva köszöngetett A.-nak, ahányszor arra járunk.
Ebédre vendégeink voltak. Egész töltött tyúkot adtunk fel az asztalra. Kitisztogatott gyomrában - tres faciunt collegium - szilva, alma és narancs öszvesülve; bőre alatt pulykadarálékból, sertésnek elkapart májából, no meg tojásból, áztatott kenyérbélből, s válogatott fűszerszámokból készült töltelék, én e szárnyassal bensőséges viszonyt nem ápolván csupán a töltelékek különb-különb neméből válogattam össze ebédemet: mit tagadjam, az így is fenséges volt!
Vacsorára hámozott friss ananászkarikák.
Gondoltam aztán, hogy jó volna kicsinyt foglalkoznom a magam sürgető feladataival, de a sok élmény úgy eltelít, hogy képtelen vagyok. S akkor hol még a mosásom?
És maga drága? Magának miképpen telnek napjai? (Lássa, egész megenyhültem az emlékek felelevenítése közben. Szinte már el is nézem magának, hogy miképpen kérlelt, követelt, nem tágított, ragaszkodott ezekhez a levelekhez. Igaza van, nekem jó így, no de magának? Magának, drága?
A mosás várhat még egy napot. Holnap úgysem megyek sehová. Nem én. Inkább beteget jelentek.)

 

A maga vándorszínészéletből kitagadott Szidóniája