Ma ingyen régész lehettem. Pontosabban játszhattam azt, hogy régész vagyok, mert ma volt a nagy-nagy tisztogató szombat. Az erdő melletti vízelvezető árkokat tisztította meg az elképesztő mennyiségű szeméttől a KOKUKK felhívására mindenki, akinek élő lelkiismerete azt mondta, hogy gyere, vegyél magadra takarítóruhát, húzzál gumikesztyűt, és segíts, ezen belül pedig azok, akiknek volt erre ma idejük. Vagyis a kokukkok, a cserkészek, az akcióval kapcsolatos rajzpályázaton résztvett gyerekek és szüleik, polgárok, grófok, hercegek. A nyugdíjas klub kedves nénikéi pedig főztek nekünk bográcsgulyást, sütöttek pogácsát, egyebeket. Az időjárás jóindulatával járult hozzá az eseményhez.

     Kicsit késtem, mert a naplóírás miatt a tökéletes éjszakai életmódra álltam át, amit egyszer-egyszer máskor is megengedek magamnak, de nem ilyen sűrűn. Mostanra viszont magammal göngyölgettem az egész hét kialvatlanságát, így fél tízkor arra ébredtem, hogy Gy. átölel, és azt mondja kedvesen, na, te jól elaludtál, és ez azt jelentette, hogy boldog születésnapot, már két és fél órája megszülettél, de ma átaludtad.

     Peti jött velem, a szőlő fölötti árokhoz igyekeztünk, meglepően sokan jöttek el. Az árok a szokásos szederindás, csipkebokros szúrós árok, bodzával benőtt, nyirkos illatú. Zsákkal a kezemben először az apróságokat kezdem szedegetni bemelegítésképpen, májkrémfólia, tejfölöspohár, söröskupak. Szaknyelven háztartási szemét. Kicsit egyhangú, de amikor lelek egy fél pár avarral teli fekete cipőt, megérzem a nagy fogás lehetőségét, mi minden lehet itt még! És van is. Gondosan fölveszem, zsákba hajítom a tégladarabkákat (építkezési hulladék), kólásdobozokat, de a különlegességekre hajtok. Mint például a fekete-fehér csíkos plüssmacskára, ahogy kikandikál az összetört betondarabok közül. A kékzománcos, egészen laposra préselődött teáskannára. Milyen megdöbbentő egy eredetileg jellegzetesen gömbölyded tárgy szinte kétdimenziósan. Vagy a szélvédőüvegre, amin még rajta volt az autópálya-matrica 2003-ból, és amit tíz körömmel ástunk ki úgy húsz centivel a föld felszíne alól az eddig ismeretlen Károly nevű polgártárssal. Vagy arra a zöld műanyag vödörre, amiben valaha egy gyökeres karácsonyfa állhatott, de mostanra csak a földdel együtt belekövült gyökerek, a szár csonkja. Gombával benőtt hungarocell tábla. Egy feltekert drótkerítés, szintén a föld alól kikaparva. Mi van itt, egy elásott város? Üvegcserepek, drótok, egy rádió belseje, szép színes diódákkal (veszélyes hulladék), egy partvisfej nyél nélkül, egy újabb vödör, egy rozsdás vasvödör. Már látom magam előtt a kiállítást, a XXI. század emberének életmódját mutatja be hétköznapi tárgyain keresztül.

 

Elhatározom, hogy délután alszom egy kicsit, a fáradtság lebegő állapotába érkeztem ugyanis. Csönd van, Marci is elalszik a kanapén Apával, pedig ez már régen nem fordult vele elő. Eltökélem, hogy nem gondolok elvégzetlen dolgaimra, és magam is meglepődöm rajta, hogy sikerül. Olvasgatom kicsit a helyi sajtót, pár oldal Maigret első nyomozásából, aztán mély álomba merülök. Milyen jó lenne ez minden nap! Gondoltam erre máskor is már, irigyelve a sziesztázó országok lakóit. Dédnagymamám is aludt minden áldott nap délutánján fél órát a heverőn. Hosszú szárú fűzős cipőjét erre a röpke időre nem vette le, a heverőre újságpapírt, arra kis nejlont terített, így feküdt vigyázzfekvésben szigorúan harminc percig, ezalatt tökéletesen regenerálódott, majd felkelt, és folytatta dolgos életét.

     Az ünneplés estére maradt, addig többször nem szabadott ide vagy oda néznem, illetve mennem, nehogy meglássak valamit, amivel elrontanám a meglepetést. Váratlanul Gergő unokaöcsém is beállít, három bioalmával és négy szem hatalmas dióval. Búbánat völgyéből hozta, ott volt lenyírni a füvet. Vele ünneplünk, minden fiú nagyon kitett magáért. Marci só-lisztgyurmából kukoricaszemekkel kirakott kékre, rózsaszínre festett ékszertartót készített nekem, Gyurkó egy mesét írt, illusztrálta és összefűzött füzetkében adta át. A mese címe: Az Öreganyó. Öreganyó egyedül élt egy erdőszéli házban, 84 éves és szőlőjét művelgette minden áldott nap. A születésnapján is, hiába volt szülinap. De hazafelé tartva egy kismacskát talált, amit Isten ajándékozott neki. Együtt éldegéltek tovább még húsz évig, amíg meg nem haltak. Szép történet. Örültem neki.

     A tortának is,

     a csokoládénak is,

     rózsasziromszappannak is,

     a köszöntő telefonoknak is,

     és a fő-fő ajándéknak is, ami nem más, minthogy október végén, idehagyva népes családomat, vagyis nélkülük, elmehetek három napra Krakkóba. Addig nélkülöznek majd engem, ami nem lesz nekik könnyű, de olykor-olykor szükséges némi distancia, már csak az újra egymásratalálás kedvéért is.

     Krakkóban húsz éve jártam, amikor egy nyáron egy hónapot töltöttünk hátizsákkal egyetemistaként Lengyelországban, nagyon szegényen, a hónap vége felé már csak kefirt és teát fogyasztva, de igen szabadon, és ebből fakadóan igen boldogan. Wroclaw volt az első lengyel város, ahová vonattal érkeztünk, és az első idegen város, ahol azonnal otthon éreztem magam. Nem akarom misztifikálni a vér szavát és a géneket, de az útikönyv végén található lengyel szótár szavait minden más tanult nyelv szavainál hamarabb sajátítottam el, a szczecini kempingben pedig olyan jól elbeszélgettem egy lengyel cigányasszonnyal a konyhában, ahol ő paprikás krumplit, én teát főztem, hogy azonnal meghívott ebédelni. Még soha kempingben ilyen sátrat nem láttam. Perzsaszőnyegekkel bélelve, párnákkal bugyolálva, a meleg levest rózsás porcelántányérba kaptam. Ehhez képest mi a hálózsákjainkkal és az alumínium lábosunkkal menekültstátuszban voltunk. Érezte ezt Kristina asszony is, mert felajánlotta, hogy megvásárolja a nyakamban lógó arany medált, amit nagynéném ajándékozott nagykorúvá válásom alkalmából nekem. Nem nagyon értette, miért nem akarok tőle megválni, töredékes érveim számára elfogadhatatlanok voltak, míg végül a medálra mutatva azt nem mondtam: amulett. Kristina asszony arcán ekkor azonnali megértés tükröződött, és letett a vásárról.

     Jó lesz újra lengyelföldön.

 

Még azt gondoltam el ma, amíg Marci a világtérképet nézegette vacsora és ünneplés után a földön hasalva, bogarászva a számára ismeretlen földrajzi neveket, hogy mi lenne, ha egyszer el kéne hagynunk a földet, mert annyira elhasználnánk, és nem tudnánk kiszedni belőle a sok betontörmeléket és szélvédőüveget, szóval, hogy mi lenne akkor a megmentendő dolgokkal. Aztán elképzeltem, hogy egy hatalmas zsákba szórjuk a világ összes versét, jól összekötve a hátunkra vennénk, váltott vállal cipelnénk, földlakók, vinnénk magunkkal a sok fölhalmozott szellemi terméket, az értelem, a lélek csúcsait vinnénk ott a zsákban, de hogy hova, azt még nem képzeltem el. Csak azt próbáltam, hogy amikor megérkezünk, és kinyitjuk majd, akkor melyik kerül majd először elő.