Este van már, éppen egy Riviera nevű indiai bort iszom, és ennek ellenére megpróbálom megírni a naplószöveget.

Sahiyadri Valley, India, 12,5%vol.

Egyébként nem is rossz, kár, hogy annyiba kerül, mint két embernek egy komplett ebéd. Kevés helyen lehet venni, speciális boltokban, és azt se nézik jó szemmel, ha csak úgy zacskó nélkül viszi az utcán az ember. Ezért is ilyen drága, más kérdés, hogy így is a fele, mint otthon egy közepes barátja.

Reggel még ködös, fülledt időre ocsúdtunk fel, ráadásul el is aludtunk. Jó lenne már átállni, csak nem tudjuk, honnan hová. A megbeszélés szerint mindjárt jön Köves Margit, felszed bennünket, hogy elvigyen Delhi déli részére.

Szerencsére az idő itt nem csak bennünk működik másként, ráadásul Margit, mint elmondja, belekeveredett egy oldsmobil verseny közepébe, ő is késik rendesen, így aztán mindannyian örülünk, amikor éppen egy órával később elindulunk.

A Qtab Minarhoz megyünk, ez az, amit nagyjából minden idelátogatónak kötelező megnéznie. Margit pontosan úgy irányítja a Marutiját, mintha egy csónakot vezetne: lassú és finom mozdulatokkal siklik ide-oda, látszólag félpercenként halálos veszélyeket teremtve, aztán meg ugyanolyan könnyű lassúsággal továbbúszva. Éppen egy krikettpálya mellett gurulunk, megkérjük Margitot, hogy álljon meg. GymCenter. A bozótos drótkerítés túloldalán egy olyan India nyílik meg, amit eddig egyáltalán nem láttunk. Hófehérbe öltözött fiatalemberek álldogálnak a gyepen, időnként valamelyikük eldob egy sárgás bőrlabdát, egy másik vagy elüti vagy nem, mindenesetre időnként mindahányan egymáshoz rohannak és nagyon örülnek. Sokáig megesküdtem volna, hogy a baseball a világ legunalmasabb játéka, de most már tudom, hogy nem. Viszont a pálya körül sorra bukkannak fel melegítős indiai fiatalemberek, futnak, azért, hogy sportosak és soványak legyenek.

Nehéz megemészteni a látványt.

A Qtab Minar a mogul építészet kezdeteiről maradt Delhire, igaz, akkor ez a vidék még külön város volt.  A két leghíresebb része a hatalmas, magas cseréptorony, ami földrengéseknek fittyet hányva átvészelt több mint hétszáz évet, s a nevezetes vasoszlop, amiről már gyermekkoromban megdönthetetlen okfejtéseket olvastam, miszerint első számú bizonyítéka annak, hogy évezredekkel ezelőtt egy földönkívüliek megteremtette magas rendű civilizáció uralkodott itt. Aranykor. Tudniillik az oszlop életkora az okosok szerint kizárja, hogy akkor már ilyen fejlett kohászati és kovácsolási tudás létezhetett volna bárhol is a földön. Nos, földönkívüli most itt rajtunk kívül egy sincsen, Erik Däniken meg le van tojva. Viszont a torony és az egész városrom fantasztikus, kár, hogy vasárnap van, és alig lehet lépni a sok embertől.

Nehéz nekünk, ET-knek.

Nem is rossz ez a Riviera 12,5%vol.

Történelem után ebédelni mentünk, Margit egy dél-indiai étterembe visz bennünket, nagyjából a középosztály látható, mondja, és ha valami nem ízlik, hagyjátok ott nyugodtan. Én bátor vagyok és dél-indiait eszem, igaz, kanállal, B. kisszerű és retrográd, ő marad az észak-indiainál, ő is kanállal. Egyébként egyiket se lehet felismerni (csak a rizst), viszont mind a kettő nagyon jó.

Ejtőzés és nézelődés, ők is közép, mi is közép. Egy derűs vasárnap délután. Alig telt el az ittlétünkből öt nap, aztán máris egyre jobban hasonulunk. B. egyébként is rémületesen asszimilálódik, tegnapelőtt egy fa karkötő láncot vásárolt, azonnal felvette és azóta is hordja, látom már a hamvasbélai felébredettség jeleit a szemében. Tegnap nem nyugodott addig, míg a mellettünk áruló trikósoktól (akiket éppen egy rendőrségi dzsip vámolt meg gyorsan és durván) meg nem vettük a két kiemelkedően legrondább trikójukat: döbbenetesen színes Ganéshák vigyorognak melltájon, mögöttük szivárványszínekkel ragyog az ég..

Némi rápihenés, majd Margit elvisz bennünket egy gyümölcs- és virágpiacra, ahová ők is járnak. Margit férje hindu ember, pontosabban kasmiri eredetű a család, németet oktató egyetemi professzor a Nehru egyetemen. Nagy élet van, hihetetlen fajta gyümölcsök, zöldségek, az egyik olyan, mintha nagyon beteg uborka volna, a másik, akárha elefántkóros egres, de kivétel nélkül költői kompozicióba rendezve valahány. Van nagyon piros répa és nagyon fehér is, minden van. Eltekintve attól a nehezítéstől, hogy négyzetméterenként két, esetleg három övárus támad ránk, elképzelhetetlen csatokkal megáldott derékszíjakat lobogtatva, lenyűgöző a hely. Hirtelen felbuzdulással csaknem megvásárolok egy teljes öltözet pandjabi ünnepi ruhát, már látom is, milyen szép lenne, ha az Astoria felől ebben baktatnék be a Literába.

Margit csak mosolyog, B. álnokul biztat, az árus a habozásomat látva „good price!, good price!” kiáltásokat hallatva vadul lealkudja a saját árát immár  csaknem a felére, kemény 350 rúpiáért, vagyis mintegy 1400 forintért akarja adni az öltözetet. Hogyan nézne rám Szekeres Dóra és Csejdy, amikor bekoppantanék ebben a kellemesen aranyszínű, a kivágott nyakánál hímzéssel díszített öltözetben (hosszú, térdig érő felső+ szűk nadrág) a szerk.-be, és Namaste! köszöntéssel a mellemhez emelném a kezem.

Nem veszem meg.

Delhiben az emberek jelentős része állandóan söpör. Ez körülbelül azt jelenti, hogy rövid, kötegbe kötött cirokszerű seprűcskével rendkívül gondosan és agilisan összekotorgatják a saját portájuk területén összekaparható szemetet, áttuszkolják a szomszéd portához, vagy az utcára, és közben múlhatatlan, sűrű port kavarnak fel. Ebből következik, hogy a másik jelentős populáció viszont folyton porol: vagy egy kis, korbácshoz hasonlatos, bojtos végű ostorkával csapkodja dühösen a kitett árut, széket, asztalt, bármit, gondolván, hogy ezzel elriasztja a porszemeket, vagy egészen közelre hajolva, ronggyal dolgozik, például simítgatja az autó lökhárítóját. A harmadik nagy csoport kombinálja a kettőt: ostorkája is van meg kendője is.

Január van, Margit szerint legközelebb júliusban fog esni az eső, monszunon kívül évente tán egyszer-kétszer esik, tavaly például egyszer sem. Hét hónap egy csepp eső nélkül, van mit porolni.

Sétálunk még a piacon, aztán Margit elvisz bennünket az egyetemi campusra, ahol ők laknak. Red brick houses, vörös téglás házak, így hívják ezeket az épületeket, tanári épületek és kollégiumiak, köztük utak, mezők, bokrok, fák,  az egész tulajdonképpen kiköpött olyan, mint amit New Brunswick-ban a Rutgers Universityn láttam. A professzori szolgálati lakásokhoz külön kis szolgálati lakás jár a személyzetnek is, Margitéknál nepáli szakácsnő van, velük él már több mint tíz éve, volt idő, hogy ugyanabban a szobában a férje, a két gyereke, plusz azok családja, unokával. Az a baj, hogy a dél-indiai ebéd már leért a gyomromhoz, és laza félkómában vagyok. Hiába kínálnak valami nagyon jó, kiskockára vágott, fehér színű sajtból készült süteménnyel, egy falatot se bírok enni. B. bezzeg eszik. Nem tudom, hogy van az, hogy ha valaki állandóan alszik, akkor mitől lesz éhes. Én például nem eszem, viszont ha fél percre megszűnne a társalgás, azonnal elaludnék. Az vigasztal, hogy Margit szeme is mintha szűkebbre volna szabva, mint délelőtt.

Végül elindulunk, Margit azt mondja, menjünk be még egy könyvesboltba, B. is ezt mondja, én nem mondok semmit.

Hamarosan egy olyan helyen kötünk ki, amit ha nem látnék, nem hinném el: egy bevásárló komplexumban állunk, ami olyan, de tényleg olyan, hogy bármelyik európai város központja is lehetne. Háromemeletnyi Benetton áruház, Levi’s bolt, Adidas, amerikai és európai cégek és márkák. Teljesen európai öltözetű fiatalok plázakultúráznak, éppen úgy, mint otthon. Nem nagyon értem, de ezek szerint ez is India. Elképzelem, hogy Budapesten a turisták kizárólag a Szigony utca és a Tömő utca környékére nyomulnának, és megvetéssel méregetnék, mondjuk a Haris köz vagy a Ráday utca undorító globalizmusát.

Mennyire örülnénk mi annak.

Akkor most hol van itt India?

Egyedül B. karkötője vigasztal.

(Megj: Most ittam meg a Riviera 12,5%vol utolsó kortyát. Mi az, hogy nem rossz? Jó. Határozottan jó! Sőt.)

Bemegyünk egy CD boltba is, lehetne éppen a körúton is, csak ott az életben nem lesznek ilyen udvariasak. Elgyengülök a traditional indian music felhozataltól, így aztán nem is veszek semmit.

Azt a jó kis pandjabi ruhát, azt sajnálom.

Töksötét van már, mire hazaérünk, Margit, aki zavarba ejtően kedves volt egész nap, hazáig fuvarozott bennünket. (Ohó! És azt nem is mondtam, hogy a piacoknál és egyéb helyeken úgy tett, mintha egyáltalán nem tudna vezetni, majd felszólított, hogy parkoljak be helyette. Minimum úgy vezetek, mint egy viharvert szikh taxisofőr. Mielőtt bármi történne, gázt adok, és kíméletlenül megnyomom  a dudát. Jobbkézszabály le van tojva, magasról.)

Este van.

Szerintem ma nem is történt semmi, vagy mi a fene volt, elment a nap, nem értem.

Hogyan is van?

Körkörösen kellene utazni, mint a tűz.

Ahogy kikanyarodtunk az egyetemről, szembe jött egy kékkel és fehérrel kifestett elefánt.

Ahogy Bukowski mester írta,  áll az idő és lüktet.

Még jó, hogy hoztuk ez a Rivierat (12.5%vol).

Úgy kellene utazni, hogy az ember nem viszi önmagát.

Margit huszonöt éve él itt.

Azt mondja, van olyan, hogy elmegy egy rendezvényre, és észreveszi, hogy csak rajta van szári, az indiaiak farmerban és pulóverben feszítenek.

Nekünk holnap van az utolsó napunk, nem mondtam még, de Republic day lesz, őrületes nemzeti ünnep, egész délutánig zárva minden, május elsejébe oltott november hetedike, lezárják az egész környéket.

Van jegyünk, hogy elmenjünk a felvonulásra, de elég riasztó, hogy nem hogy fényképezőt, de még tollat, újságot se szabad vinni. Ráadásul kilencig el kell foglalni a helyeket. Kilenc, az annyi, mint otthon fél öt, hajnalban. És nem szabad elhagyni a helyszínt, amíg az állami vezetők nem távoznak. Az kb. hét órányi önfeledt kacagás.

Szegény B. nem tehet mást, aludnia kell sokáig.

Nem értem, miért nem vettünk még legalább egy Rivierat. (12,5%vol.)

Nem értem, komolyan.

Hátra fogok dőlni, nézem a keselyűket, galambokat, papagájokat, nézem a mindenféle madarakat.

Nem értem.