Vasárnapi séta

2007. március 11. - Weiner Sennyey Tibor

Ott üldögéltem tovább, a lábaimat lóbáltam, s már nem gondoltam túl sok mindenre. Nem gondoltam arra, hogy vajon sikerült-e elérnem azt, amit akartam ezzel a naplóval, vagy hogy mi lesz majd velünk, ha meghalunk. Nem gondoltam a helyekre, ahová még feltétlenül szeretnék elutazni, Erdély hegyeire, az Adriára, Görögországra, Perzsiára, vagy Japánra. Távolinak tűnt még a saját testem ezer nyűgös részlete is.

2007. március 11.

hozzászólás (0)

A világ végére és vissza

A vasárnapot a Hold arcán ücsörögve töltöttem. Talán hasonmásom látták páran a Dugonics térre kerekezni, majd kávézni, s meglehet, néhány barátom meggyőzően tudna érvelni, hogy délután még hozzájuk is felugrottam. Sőt, az a szűk baráti kör, amely este megtisztelt jelenlétével, s akikkel végigbeszélgettük a napló tartalmát, még ők is amellett érvelnének, hogy ott voltam, jelen voltam. De nem. A Hold arcán üldögéltem, sétáltam az orrnyergén, megtisztogattam pilláit. Szorongtam, és mégis megkönnyebbülten lélegeztem ki-be a végtelen űrt, a hatalmas semmit, a távoli, régelmúlt csillagok közé szorított végtelent. A Hold aztán elfújt, mint kicsiny bogárkát fú el maga elől az ember, biciklizés közben, afféle apró fekete piszkot, ahogy nagy lélegzettel a látóhatárból eltávolít. Így röpültem el kétségeim, megérzéseim sötét bolygói mellett, egyre távolabb attól a Földtől, amelyre le lehet pillantani, vissza abba a messzeségbe, melyet nem ismerhet még az sem, ki legközelebb van hozzám. Túl kisbolygókon, aszteroidákon, el üstökösök csillogóan magányos pályája mellett. Ki a Tejút fehér harmóniájából, s el más galaxisok kristályos összjátéka mellett. Végül, pedig el más Univerzumok zsákszerű testecskéje mentén. Kifele, amennyire csak lehet. Ott leültem, arra a valamire, ami mindezt egybefogta, s amely mellett még millió ugyanilyen úszkált. Olyan volt, mint egyetlen sejt, olyan, mint az élet sokadik apró részlete. Ott üldögéltem tovább, a lábaimat lóbáltam, s már nem gondoltam túl sok mindenre. Nem gondoltam arra, hogy vajon sikerült-e elérnem azt, amit akartam ezzel a naplóval, vagy hogy mi lesz majd velünk, ha meghalunk. Nem gondoltam a helyekre, ahová még feltétlenül szeretnék elutazni, Erdély hegyeire, az Adriára, Görögországra, Perzsiára, vagy Japánra. Távolinak tűnt még a saját testem ezer nyűgös részlete is. Távolinak sorsom egész íve, s még elérhetetlenebbnek a mindennapok vándorlása a tér rácsozatán, s az idő harapásain át. Onnan nézelődtem, hanyatt feküdtem, tűnődtem az elmúlt héten. Reakciókon és a reakciók hiányán. Embereken, kiket én a barátaimnak hittem, vagy barátaimnak vallják maguk. Igen, még itt is, a világ végén, vagy egy új világ kezdetén, az Univerzum határán, vagy egy élet kezdetén, emberi viszonyulásaimmal gyötörtem magam. Arra gondoltam, talán majd megírom mindazt, „ami a naplóból kimaradt” – de ebben sem voltam egész biztos. Sőt, kinevettem magam ezért. Eszembe jutott, hogy az egyik napnak a címét Békássy Ferenc verséből kölcsönöztem. Gyötörhetném még magam azzal, hogy megpróbálom elmondani, hol is beszél, s milyen pontosan és szigorúan Hamvas Béla József Attiláról. Vagy hogy Rajnai László mennyire érdekes megjegyzéseket tesz Hamvasról! Tényleg, s ott lábat lóbálva, a Fekete könyv jut eszembe, ahol Rajnai azt írja: „Az a kor – mint a mostani -, melynek csupán elvétve vagy egyáltalán nincsenek költői (poeta sacerei), bizonyosan vesztésre áll. Ez talán a legmegbízhatóbb kritérium. Ha nincsenek olyan emberek, akikről elmondhatjuk, hogy ők teremtik a maradandó dolgokat (Hölderlin), akkor annak a kornak a valóságos történelmi léte több, mint kétséges.” – Szóval gyötörhetném magam még azzal, hogy ebbe belemegyek, hogy erről beszélek, de inkább csöndesen sétálok ennek az egyetlen sejtnek a hártyáján, s végiggondolom nem kevés hibám, amit a hét nap alatt követtem el. Ezekből tanulhatok a legtöbbet. Igen, talán jobb lett volna megírni mégis inkább, hogy éppen hol fáj és mennyire, hogy milyen a viszonyom anyámmal, hogy apám mért volt olyan-amilyen, s hogy mit gondolok a nőkről. Igen a nőkről, akiket az utcán, városban, emberek között, szerelemben, evés közben, ahogy a leejtett aprópénzért hajolnak, ahogy takarítanak, ahogy végtelen természetességgel egyszerre szuszog bennük a nő és az élet. De meghagyom a nagy felfedezést a mostanság divatos pesti íróknak és írónőknek, hogy mindenkinek van nemi szerve. S, hogy az emberek szeretnék szeretni egymást, még az egyneműek is, még a nyomorékok is, még a sztárok is, még az érzékenyek is. Vagy a Nagy Riportot… tényleg, azt is megírhattam volna. De inkább mi történt? Végigutaztuk az országot, igaz, Pestet kihagytuk. Néha belementem részletekbe, analógiákba, néhol talán túl sokat politizáltam, de hát ez a hétköznapi magyar csoda, ez az átpolitizált és megkínzott magánélet. Csak azt a tükörképet dobtam vissza, amit az ország hajított felém. Nem gyötröm magam már ezekkel. Barátaimra gondolok, akik tudom, hogy néhányan mégis valóban vannak, s akik között olyanok is lehetnek, akiket talán nem is ismerek, de mégis olvasták ezt a néhány rövid szöveget, akiknek „érdemes volt”. Érdemes volt?

Lassan visszaindulok innen, elrepülök univerzumok zsákocskái mellett, el galaxisok csillagmilliárdjainak magányos vibrálása felett, el üstökösök fénylő bolyongása mögött, kis- és nagybolygók alatt, újra rá a Hold arcára. Onnan – nekem elhihetik – már csak egyetlen lépésre van az emberi élet, ahol még arra is lehetőség nyílik, hogy két olyan lény, mely magában világok millióit hordozza, kapcsolatot teremtsen egymással.

Békássy Ferenc „Jöjj, szólt a herceg” című verse

Kihulló lapok a naplóban

Mely nagy Bengália csodája,

A palotában néma csend

Sok ív, sok oszlop tarkasága.

S a víztükör világa fent.

Arannyal terhes nagy falombok

Lótuszvirágos víz felett,

Hol háromezer éve mondott

Egy bölcs király ítéletet.

„Jöjj!” – szólt a herceg megragadva,

Hévvel szorítva meg kezem,