Még ma is a Köröshegyi Völgyhídnál vagyok.
          Henger alakú tárgyakat tartok a kezemben. Első látásra természet (Isten) alkotta kőzetnek látszanak, persze nem azok. Az egyik pillérből vett furatok. A természet létrehozta a gyémántot, az ember gyémántporból cső alakú fúrófejet készített. Másrészt a természet megteremtette a vasnak és a betonnak az alapanyagát, az ember pedig elkészíti a vasbetont. Fúró, vasbeton, megvan a cseppkőszerű emberi kőzet. A sóder kavicsait a fúró könnyebben metszi el, a nehezebb az, amikor a vasbeton vasa kerül útjába.
          E vastartalmú kőzet egy munkás tenyerével együtt Szebeni-fotóvá nemesül, én pedig írok róla.
          A mozgató idegközpontból bonyolult reflektáló szervvé váló emberi agy az egyszeri utánzástól eljutott oda, hogy fölismeri a természetben lévő okozati összefüggéseket, és magát a természeti folyamatokat utánozza. A furatokhoz hasonló kőzet a természetben évmilliárdok alatt keletkezik, ezek a darabok kéthetesek. Mindennek az összetételét, keletkezését, működését ismerni akarjuk. Ez az ösztönként fölfogható hajtóerő leállíthatatlan bennünk. Ennek része az, hogy ha akarunk, ha nem, gondolkodunk. Biokémia, agykutatás, géntérkép, DNS-lánc. Az agykutatás a legsajátosabb irány. Kutatjuk azt, amivel kutatunk. Majd egyszer agyakat akarunk csinálni. Nem akarjuk. Kell. Embertársaink egy részének késztetése van rá.
          Miközben ötvenöt méter magasra emelkedem, egy majdnem kész pillér tetejére, hirtelen a Balaton víztükrét megpillantva, palacsintával teli tálat látok magam előtt. A hatvanas években sokat vendégeskedtem Balatonföldváron a sógorom anyjánál, Kató néninél. Reggelente öt tojásból készített nekem rántottát, és nagyon morcos volt, ha ebédkor nem ettem meg legalább tizenöt palacsintát.
          Egyszer valakik huligántalálkozót akartak rendezni a földvári kikötőben, a Galamb-szigeten. Amint kiszálltak az autókból a stopposok, a főút mellett várakozó rendőrök rájuk csaptak. Aznap nehéz volt eljutnom Kató néni teli táljaihoz.
          A Galamb-sziget onnan kapta a nevét, hogy a XIX. század utolsó harmadában mágnás üdülő telep épült Földváron, például a Széchenyiek egyik ága is itt lakott. A mágnások a szigeten agyaggalambokra lőttek. Később ott készültem az évvégi egyetemi vizsgáimra.
          Estéimet az Expressz ifjúsági táborban töltöttem, ahová az akkori szovjet tábor valamennyi országából jöttek a lányok. Egy kék szemű, barna hajú cseh lányt éjszakára elvittem a Győzelem nevű vitorlás kabinjába. A hajó nappal a szakszervezeti beutaltakat szolgálta, az egyik barátom dolgozott rajta matrózként, esténként kikötötték a Galamb-szigethez. Nem a cseh lány volt az egyetlen, akivel az Expresszben kezdődött, a kajütben végződött, de rá emlékszem a leginkább. Igazából nem tudom, miért rá, minden lányba egyformán szerelmes voltam. Vagy egyformán nem.
           Ő a többiekkel ellentétben az elutazása előtti utolsó este hirtelen ötlettel megkeresett, azt mondta, el akar búcsúzni. Kiültünk a partra, és nagyon hosszasan hallgattunk. Végül énekelt is, szomorú dalt, bár egy szót se értettem a szövegből.
          Jó, hogy elbúcsúztunk, mert soha többet nem láttuk egymást. Illetve most ötvenöt  méter magasan a Völgyhíd pillérén látom őt. Évtizedek múlva. Nem sokkal a teli palacsintás tál után. Próbálom elképzelni az agyaggalambokat lövő mágnásokat is, de mindig a gumibotos rendőrök tolakodnak elő.
          Miről szól ez az egész?
          Az emlék majdnem olyan tartós, mint az ember gyártotta kőzet, csak nem annyira kemény?

Csaplár Vilmos