Nem lehet mit tenni, ha az ember annyira nyugtalan, mint ha gyerekfejjel elveszett volna, és szűk sikátorokban, átjárók közt bolyongott volna, ha annyira csüggedten tiltakozik mindentől, mint te, rá kell döbbened, azért csak, mert vasárnap van, aztán meg hétfő lesz, akkor addig szagolgatod ujjaidon a dohányt, míg neki nem lódulsz, utcáról utcára jársz, hogy utcáról utcára egyre inkább úgy érezd, sikerül alkalmazkodni a jelenhez, sikerül alkalmazkodni a mai naphoz, egy vasárnap délutánhoz… Végül kitűzöd a célt is, és mondjuk legyen az „A guruló” nevű büfé vagy mi; sört és cigarettát kérsz. Nyomban megtalál „a katonatiszt”, aki itt él több mint húsz éve egy hotelszobában, ahogy ő mondja, „a Villa Negra egy szobájában húzom a lóbőrt”, mert miután feleségül vett egy vidéki nőt, és szült neki két vidéki gyereket, meghalt az a nő, aki mindent jelentett számára, csak pont a halált nem jelentette számára soha, mondja a katonatiszt (ez így viccesen hangzik, hogy ki mit jelent egy katonatiszt számára), szóval a halált nem jelentette a felesége, mégis meghalt, ezen nem is tud napirendre térni azóta, ő nem tud, és nem is akar visszamenni abba a lakásba, ahol éltek. A vidéki házat akkor lezárta, mert tele van emlékekkel, bassza meg…! Ismerős lányok futnak át rajtunk fáradtan, vidáman, alig is felismerhetően, egy sikerült alkotótáborból utaznak vissza Szegedre, kajáért kuncsorognak –, nincs. Viszont van whisky; szintén akkor fut rajtunk át „a hunyó”, régi ismerős, olyan most is, mint mindig, mintha a tornaegyesületből rohanna két sporttáskájával…, de ezek most szeszes üvegekkel vannak tele. Ott hagy nekem a pulton egy kis palack Jim Beamet. Nem vagyok oda érte, de most mondd meg, mit csinálhatok? Szétosztom. Megisszuk. Vagyunk rá néhányan, mégis…!