Két mélységes bugyrába lehet a Nyugati térnek alászállni, tegnap körülnéztünk az egyikben, ma leereszkedünk a másikba. (Szívesen mondanám, hogy a Marx térnek, ha nem akarna senki politikumot látni benne – megvan a bukéja.) Arra mindkettő alkalmas, hogy menjünk még lejjebb, eminnen és amonnan is indul mozgólépcső, egészen a metróalagút síkjáig. Ott aztán meg kell állapodnia az utazónak, nincs tovább lefelé. De ne hamarkodjunk, maradjunk csak az aluljáró szinten.

A sakkozók délelőtt kezdik, és dolgoznak napestig. Nem tudom, hol tárolják a hosszú tábori asztalt éjszakára, délelőtt már föl van állítva, 3-4 táblán zajlanak a partik. Pár éve még nagy kukák tetejére terítették ki a viaszosvásznat, úgy látszik, már tudnak kicsit beruházni. A sakk itt pénzbe megy, száz forintos alapon, kontrával. Kiérdemesült hajdani mesterek – kettőjük játékát már kiismertem, megmondom előre, melyik megnyitásra milyen védelmet választanak – így keresik meg a napi betevőre valót. Doppingteszt nincs, azon meg is buknának, mint Annus Adrián, könnyű lenne kimutatni a féldecis körtéket meg az aranyfácánokat. Néha egész komoly küzdelem alakul ki, amikor beszáll egy idegen öreg mester, baleknak adva ki magát. Elveszti az első partit, esetleg a másodikat is, aztán rekontrákkal nyer néhányat, s mire kikombinálja a mi bajnokunk, mi is történt voltaképpen, oda a mai keresmény.
Úgy vagyok, mint más: van, akinek adok pénzt, ha kér, van, akinek nem. Durva, de nem lehet másképp, sajnálom. Ült itt egy asszony a metró mellett, fogatlan, ápolatlan, mellette feküdt öreg, kövér kutyája, a Buksi. Ha odanyomtam egy százast szemérmesen, mentem is volna tovább, mindjárt mesélni kezdett. A lányáról, akitől el kellett költöznie, a kutyáról, aki „többet ér, mint némelyik ember”, s hogy nem is tudna meglenni nélküle. Meg a lábáról, érszűkület van benne, lehet, hogy meg kell operálni, és mi lesz addig a Buksival. Visszaéltem a helyzetemmel, és egyszer lefényképeztem, hagyta, persze. Aztán hónapokig nem láttam. Mikor újra előkerült, tolókocsiban ült, a szokott helyén, levágták mind a két lábát, térdből. Buksi is itt alszik vele (majdnem azt mondtam, a lábainál), s azt kell hallgatnom, hogy milyen nehéz így gondját viselni. Lakása nemsokára lesz viszont, azt ígérik az önkormányzatban. De segélyt nem adnak. Buksi nagyon büdös, de szívesen vakargatom kicsit a füle tövét, jólesően szuszog közben. Így telnek a heteink.

Mígnem ma délután egyedül találom az asszonyt. Elment a Buksi, mondja. Nagyon beteg volt már, háromszor kellett műteni, de végül nem lehetett segíteni rajta. Éjjelente vele álmodik, aztán arra ébred, hogy nincsen sehol, hiába keresi kezével maga mellett az ágyban. Azt mondta, hogy így ő sem akar élni, akkor vette neki a lánya ezt a plüss-kutyát. Nézzem meg, pont olyan, mint a Buksi. Vele alszik, őt simogatja. És így azért ki lehet bírni. Megkérem megint, hadd csináljak egy képet (direkte a Literának), csak nyugodtan, nem bánja. Még utánam is integet az új kutya lábával. Kicsit odébb megállok, visszanézek, most veszi elő a kocsi alól az A4-es barna kartonpapírt, amire az van írva, ha jól látom innen, hogy éhezem és három gyerekem van. A koldusmaffiának dolgozik.