Végre vasárnap, a szombatot el se mesélem részletesebben, mert az a családé volt, behelyettesítve Sírásóékkal. Az idő kirándulásra alkalmas, legszebb májusi, amikor a bőség zöldje és a fiatal nap úgy vannak együtt, mintha soha nem lehetne vége ennek a boldogságnak. Májusom! Cigány virágárusom! Mondogatom magamban Utassyt. Csakhogy nem és nem megyünk kirándulni, Frida-Carmen kulturális pótlást irányzott elő mára, mozit. Még nem voltunk a Sorstalanságon, ez nem egy megengedhető mulasztás, azonban már csak matinéban látható. Matiné a Sorstalanság. Mi azért megnézzük.
          A sors persze próbált keresztbe tenni tervünknek, mert reggel felhívott szép felettesem, hogy nem volna-e kedvem mégis besietni ma levezényelni a látogatást, ugyanis beteget jelentett a beosztott kolléga, ő pedig elutazna a férjével. Frida-Kármenre tekintettem, aki már a kávét kortyolgatta élénkülő pillantásokkal méregetve az ablakon betóduló csicsergő illatokat és fényt.
          Nem lett volna kedvem bemenni és nem is mentem, de bekúszott reggelembe a látogatás, ez a szomorú és szótlan szertartás, amikor nincs mit mondani. Ülnek a sötétkék az imaház lócáján a hosszú asztalnál, velük szemben a látogatók, idős szülő, testvér, kiöltözött sógornő, borotválkozással megkarcolt arcok asztalkendős kosarak. Nyelik a fasírtot, rántott húst, süteményt. Keveset beszélnek. Én ehhez nem asszisztálnék ma, ha lehetne máskor sem, jut eszembe, hogy a múltkori is rossz volt nekem.
          Mert meglátogatták szülei ma született nyakigláb csikónkat. Csikó meghatóan esetlen maszáj-alkatú kamasz fiú, ártatlan tisztalelkűsége sugárzik készséges tekintetéből. Mert Csikó úgy néz ki itt a padon a sötétkék között is, mint egy igazi mintagyerek, és alighanem mindig is ilyen volt. Az anyjára hasonlít, állapíthattam meg a látogatáson, szép arcú anyja mosolyogva nézi csikaját, de olyan sírósan is, fájdalommal a tekintetében.
          Mi történt ebben a családban, tűnődöm, miféle jóslat teljesítette be magát, amelyről olyan makacsul nem vettek tudomást ki tudja, mióta?
Apja bambán, szégyenlősen van jelen, étvágytalanul esznek, anya még bepróbálkozik egy tetrisszel. Nem adhatom azt oda Csikónak, bár szívesen megtenném, nincs még szabályunk arról, hogy mitévők legyünk egy tetrisszel az osztályon, a tudatmódosításnak-szűkítésnek ezt a primitív eszközét engedélyezzük-e fiaink számára.
          Csakhogy Csikó nyomkodósjáték-függő fiúcska volt már otthon is, szavát sem hallották, üldögélt szobájában öccsével és játszott. Egészen addig, amíg a szerelem elvette az eszét, és kitartó udvarlásáért néhányszor kigúnyolta szerelme, akinek nem tetszett ez a fiú, és zavarta a követés, levelezés, továbbá egymásnak rendeltetettségük gyakori és irreálisnak tűnő kinyilvánítása. Csikó véresen megtorolta a vonakodást - gúnyolódást, és most itt van.
          Még mindig szereti a lányt, leveleket ír neki a másvilágra, hadakozik az ördögökkel, akik rosszba vitték, és tetriszezik.
          Fiatalabbnak tűnik még az egy híján húsznál is, várakozás és bizalom van csikószemében, nyúlánk mozgásában, de az életének vége. Persze, honnan is tudhatná, hogy ami el se kezdődött, az ott véget is ért, a kiserdőben, a lépésnyi patak szemetes partján, a véres baltacsapások után.
          Nem akartam látogatásra menni, akkor inkább a Sorstalanság, egyeztem bele Frida-Kármen javaslatába kevés vidám hancúrozás után, noha igazán nem értettem, miért ne sétálhatnánk a napon és nézegethetnénk az arany zöldeket. Mindegy, gondoltam, majd utána elfeledkezem kis időre hatvan élőhalott fiamról.  

          Elsétáltunk a Corvin matinéra, feltankoltunk kukoricával, két órára sötétbe borultunk és bámultuk a lágeréletet, mielőtt végre sétálni mentünk, és erről-arról csapongva néha visszatértünk egy szóra a filmhez. Kifogásaink hosszú listája mellett azért felsorakozott néhány lassan és hárítva megérthető apróság Köves Gyuri életéből.
          Köves Gyuri árva. Jöttünk rá egyszer csak, ilyen egyszerűen. Ez a szép kisfiú árva. Ennek elváltak a szülei. Az apja úgy megy a munkaszolgálatra, mintha a halálba indulna. Mostohája van. Feszélyezett a vacsorájuk, talán azért mert az utolsót látjuk, de attól félek, a többi sem volt sokkal felszabadultabb. Az anyja érzelmi zsaroló, hogy miért nem ő neveli a fiát, nem tartozik ránk. A család asszimilálódott, a hithű ág befut az apa búcsúztatására, a fiú már nem érti az imát, és a furcsán zavaros, titkolt-hasított viszonyokat sem. Árva és idegen ebben a közegben, ahol senkit sem ért teljesen, mindenki titkol és rejteget valamit előle a családban. Ez a fiú tökéletesen magára maradt ezekkel a rejtelmekkel, tökéletesen elzárták szellemi és érzelmi kapcsolódását minden irányba, nem is tudom, a szinte katatón színész zseniális-e vagy tökéletes antitálentum.
          Aztán hamarosan leszállítják a buszról és deportálják, még egy ideig tud csodálkozni azon, hogy körülötte mindenki zsidó. Persze hogy tudja hogy ő is, csak nem érti, miért nem értik, hogy ő mégse, ő ezzel sohasem azonosulhatott.
          Aztán egyszer csak véget érnek a borzalmak, azaz felszabadul a láger, és Köves Gyuri, minden egyéb megfontolás helyett hazasodródik a többiekkel. És itt jön rá, hogy nem ért véget semmi. Hogy egyszerűen és kegyetlenül folytatódik az ő árvasága, otthontalansága, rokontalansága, hitetlensége és hazátlansága és idegensége. Apátlan-anyátlansága.
          A lágerban – és ezért van Köves Gyuri morbid, érthetetlen nosztalgiája – mintha egy időre valahogy felfüggesztődött volna árvasága. Mintha ott néha mégis tapasztalhatott volna valódi törődést, összetartást, mintha befogadták volna, mintha közös sorsa lett volna, mintha féltették volna és megmentették volna. Mintha igazi élet lett volna, egész, érzelmileg teljes és egyértelmű, amiben egyszerű volt eligazodni, és ennek a fiúnak, tényleg jobb volt minden szenvedésével együtt, mint gyökértelen, spiritualitásától megfosztott, magányos és elhagyatott kiskamasz élete.
          Talán ezért jár a díj. Hogy ezt kimondta. Hogy így lehet felnőni civilizált, művelt, jómódú családban. Ilyen érzelmi deficittel, ilyen életképtelenre idomított távolsággal a saját lelkünkben mindentől és mindenkitől. Hogy ilyen halálos mélybe lépünk a gyerekkoron túl, és ennyire nehéz átkelni ezen az ismeretlen sötét időn. Amilyen a történelem is volt, éppen.
          Nincs mit tennünk. A regény a család kritikája, a polgári társadalomé, az elidegenedett szülőké, a gyereküket szeretetlenül nevelőké, messze túl a lapos férfitörténelmen.
          Nekem viszont sok egy napra két sorstalan fiú, ezt persze Frida-Kármen jól érti, és lazításként, mert épp arra jártunk, meghív a Gellértbe szaunázni. A víz, a pára, az óvatos nénikék, a forró gőz… Jó máshol lenni néha…

Gordon Agáta