hirdetés

Végső dolgok

2005. november 12. - Murányi Zita

Nem hiszem, hogy az őszinteség egyedül a dilettantizmussal járnék együtt, szoros mátka-, mártírpáromságban. Szerintem a legnagyobbak akkor is őszinték, ha hazudnak. Művésztípusosan. Aztán az „őszinteségről” meg köz(hely)tudott, hogy fáj, pláne aki elköveti, aki ki(s)írja magából. „Irodalmas csupasz pisztoly”, avagy a csavar fordul egyet, kettőt: író, írónő talentumaink egyszerre ön- és más-sebzőek. Duplázzák, triplázzák a négyzetarányos krisztuskínokat.
hirdetés

Prospero eltörte varázspálcikáját, így aztán oda, fuccs a kafkai átváltozásnak is. Sárga (bizony, csak ha főbűnbe estem, max. az irigységtől lehettem sárga) cserebogárrá bánatomban sem avanzsáltam. Se koncert, se színház, se Y-on. Semmi hétvégi el-/kiviharzás, jól megérdemelt agyszellőztetés. Pedig úgy, de úgy szerettem volna magas kultúráról írni. Ha már a férfiak, barátnék csúnyán keresztbe tettek, vészhelyzetemben megfogtam az anyut (kezét, nyakát ragadtam meg, „ne fojtogass!”, „miért engem ráncigálsz folyton?” - a gomblyukába csimpaszkodtam bele) gyere, viszlek magammal, irány a Mammut. Egy, kettő. Elmentünk könyvesboltozni. Férfiéhségemben gyorsan magamévá tettem Austert, úgy hiányzott már…, A végső dolgokat (mind) a kosarunkba pakoltam, potom 2000 Ft-ért. És milyen karcsú, súlytalan(ok) van/voltak. Mikor fogom bírni én ezt? Ezt a néhányszáz oldalt is elolvasni? Hétfőn ismét vizsgázom, de sebaj. Kötetemet diszkréten beállítottam a könyvespolcra, otthon Abc szerint rendezgettem házi disznóólam remekszabott sorait. Milyen különös, gondoltam, hogy kedvenc írónőim egymást követve, mind 1 szálig öngyilkosak lettek. Először is ott volt Virgina, aztán Sylvia (vagy fordítva történt), most meg Kavabata Jaszunarit olvasom (Szépség és szomorúság, illik adott állapotomhoz), a stílusa alapján nőnek ítélném, de nem szeretnék bakot lőve szarvashibát elkövetni ismét, úgyhogy megítélésénél, nem-besorolásánál, inkább tartózkodik a szám. Mindenesetre Kavabata is önkezűleg vetett véget életének, gázzal mérgezte magát. Mi hajlamosítja a tehetséges embereket efféle szörnyűségekre? Miért van az, hogy aki papíron annyira bizonyos magában, az az életben nem, vagy csak nagyritkán boldogul? Hogy az erősen írásképesek erősen életképtelenek? – töprenkedtem. Valószínűleg annyira a saját világukba zártak, oly mértékben foglyai becses önmaguknak, amit hosszútáv lehetetlenség elviselni. Az alkotásaikhoz elengedhetetlenül szükséges magány mérgezi meg ennyire a valóságot? A megközelíthetetlenség látszatát őrizve roppannának bele az ihletszegény hétköznapokba? Vagy az igazmondás ólomsúlyát őrizve, melyet születésük pillanataiban amulettként akasztottak, akaszthattak nyakukba, (írói) képtelenülnek végül önkezűségre, kötélre, gázra, adott esetben kövekkel a zsebben, vízre vetemedni? Nem hiszem, hogy az őszinteség egyedül a dilettantizmussal járnék együtt, szoros mátka-, mártírpáromságban. Szerintem a legnagyobbak akkor is őszinték, ha hazudnak. Művésztípusosan. Aztán az „őszinteségről” meg köz(hely)tudott, hogy fáj, pláne aki elköveti, aki ki(s)írja magából. „Irodalmas csupasz pisztoly”, avagy a csavar fordul egyet, kettőt: író, írónő talentumaink egyszerre ön- és más-sebzőek. Duplázzák, triplázzák a négyzetarányos krisztuskínokat. (Magánnyomozásomból ennyit, mataharinak is rosszul sülnék el. Austerral ellentétben, hiába az erőfeszítés, magam nem jutottam a végső dolgok birodalmába, nem fejtettem meg semmit...). Tán, a megfejtés (is) a zsenik privilégiuma. Álkulcsokkal, ferde hajtűkkel a zsebemben csüccsentem a monitor elé; „Ej, mi köll tyúkanyó?”. Valami frappánsan végleges zárszó kéne, valami vitriolosan ütős tanulság, de nem... Nem didaktikus célokkal feszültem a műanyagszékbe. Csak „el-, összeőszintéskedni” egy naplóoldalra valót, hátha... Annyiba még nem pusztulok bele.

Murányi Zita

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.