hirdetés

Végvári vitézkedés

2007. szeptember 21. - Valuska László

A magyar kulturális újságírás (és a tudomány) semmit nem tud kezdeni a populáris kultúra térnyerésével, mert még mindig abban élnek, hogy amit rajtuk kívül látott/hallott/olvasott valaki, az rossz. Pedig nem. A miskolci Cinefest kerekasztal-beszélgetésén is elbeszéltünk egymás mellett, mert annyira különbözőek a nézőpontok.
hirdetés

A közgázos lány megesküdött mindenre (Isten, anya, haza, család), hogy a 32-es busz kell nekem Pécsen, hogy eljussak a bölcsészkarra az órámra. Megvettem a jegyet, felültem: jobbra Kossuth tér, balról Széchenyi tér, egyre magasabbra törünk, egyre ismeretlenebb a környék, majd balról Széchenyi tér, balról Kossuth tér. Mentem egy kört, mint egy buszbuzi, aki kipróbálta, milyen a pécsi tömegközlekedés.

Négy óra, már megy a Takács József-Sári B. László hakni, ahogy nevezték, én meg a taxisnak panaszkodom, bár ő nem túl nyitott a tömegközlekedési problémáimra. Berohanok az A épületbe, ahol a portás elmagyarázza, hogy találom meg az 544-es termet (11-re), bár előtte azt kérdezi, a régi vagy az új számítás szerint. Felmegyek a 11-re, és jobbra lesz. Minden ajtón kétféle számozás van, mintha felfedezték volna a John Malkovich-menet félemeletét.

Az utóbbi napokban a populáris kultúra értelmiségi narratívájával szembesültem különböző magyar városokban. A pécsi órán a tanár a populáris kultúráról beszélt, és mindezt egy olyan hardcore elitista nézőpontból, hogy csóválni kezdtem a fejem. A lesajnált, lenézett, műveletlen néprétegek vs. az ÉS-t olvasó, egyetemet végzett tudás birtokosai. A popkultúra itthon egy az Akadémia zárt, poros világába nem illeszkedő terület, hiszen annak elemzésével legitimálnák létezését, vagyis az Akadémia ellen dolgoznának. A tanár úr hosszan beszél a médiakutatókról, az értelmiség szerepéről, ami élesen elhatárolja magát a lenézett popkultúrától. Puffogok ettől a póztól, amit ma Magyarországon az értelmiség felvesz: a távolról nézett popkultúra csak a szemetet gyárthatja a buta néprétegeknek. És ezzel szinte visszaköszönt a könyvesblog körül zajló kritika-vita, amit sikerült úgy előadnom Sárinak, hogy itt a diskurzusok eltolásáról van szó, jelentsen ez bármit is. Nem jelent semmit persze. Mert a nagy lépést nem mi, hanem Dunajcsik Mátyás tette meg a Narancsba írt publicisztikájában, amikor elhelyezte a könyvesblogot a haza irodalmi térképen, a perifériáról behúzta a nem tudom hova – nehéz ezt megmagyarázni. Azóta tényleg mindenki véleményt formál, az irodalmi folyóiratokhoz hasonlítgatnak minket, a tőlük elvártakat kérik rajtunk számon, plusz sokszor megemlítik a kilencvenes évek kritika-vitáját, amit ismerve, kicsit erős túlzásnak tűnik. Mert az olvasni és megosztani elve vezetett minket, hogy végre úgy tudjunk beszélni a könyvekről és az irodalomról, ahogy nekünk tetszik. Állítólag még a Sensus csoport is beszélgetést szervezett, és a JAK-napokra is beszélgetést szerveznek az irodalom és az internet kapcsolatáról.

A könyvesblog körüli vita megmutatta, mennyire szükség van rétegzett irodalmi életre, az irodalom demokratizálására, mert sokan, sokféleképpen akarják megosztani gondolataikat. Az intézményes erőkkel fenntartott közbeszéd pedig hamis, kiszámítható és unalmas (Kivétel: a Kalligram Leszbosz-száma a gyönyörű címlapképpel.)

A Literán az egyik kommentben elég hülyének néztek azért, mert azt mondtam, nem akar a blog nevelni, tanítani. Miért? Mert hamisnak tűnik valamiféle értelmiségi attitűdöt számon kérni rajtunk, ha mi magunk sem hiszünk ebben az intellektuális elitizmusban. Nincs (van) egy kulturális megmondó társaság, ami könnyen hype-olhat valakit, de ettől a szélesebb közönségnek nem tetszik. És persze nem attól lesz jó valami, ha sokan olvassák, de fordítva sem igaz, hogy amit sokan olvasnak, az szar. Ugye EP, Kertész, Spíró.

A magyar kulturális újságírás (és a tudomány) semmit nem tud kezdeni a populáris kultúra térnyerésével, mert még mindig abban élnek, hogy amit rajtuk kívül látott/hallott/olvasott valaki, az rossz. Pedig nem. A miskolci Cinefest kerekasztal-beszélgetésén is elbeszéltünk egymás mellett, mert annyira különbözőek a nézőpontok. Az iskolákban egy konzervatívan felépített, ún. magasművészetet tanítanak, és hol van a populáris kultúra?

A miskolci Cinefest záróeseményén megismerhettük az európai értelemben vett Sas-kabarét: a gálán csak az nem kapott díjat, aki, az MTV zsebből fizette ki a százezer forintot, szerencsére vissza nem vettek, a szlovák Réj Krepsz-inges nyertesnek nem adták át a díját... a miskolci alpolgármester, Káli Sándor tényleg Sas Józsefnek hitte magát: egy finom szexista poénnal igyekezett oldani a feszültséget. Szerinte a nő azért választotta a férfit az orangután helyett, mert tud füvet nyírni. Később a díjkiosztással volt probléma, majd a Duna TV-s bemondónő felkonferálta magát: „A díjat átadja, én”. Az éjszakát és a Cinefestet egy fergeteges bulival zártuk, és egy kulturálisan, történetileg és társadalmilag hiteles körtáncot adtunk elő. Mert a kör közepén állok, körbevesznek jó barátok.

Valuska László

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.