Január 30-án, hétfőn Réztől elmenőben Várady Szabolcs még kiszúrja, hogy a főszerkesztői asztalon heverő memoárrészlet címébe vajon hogy került névelő. Nyilván úgy, hogy a szerző így írta – vélem, de tévedek, itthon utánanézek, most is Szabolcsnak van igaza. Bartos Tibor: Budapesti lektúra – nincs névelő az elején.

Bartos Tibor

Már ez a cím is. Mi az, hogy lektúra? – a lektorátus és a proszektúra keresztezése Bartos-módra? Ínyenc, sőt élvhajhász nyelvrajongó volt fordítóként és gyűjtőként-rendszerezőként is Bartos Tibor (1933–2010) – állítólag magányosan gyalogolta-biciklizte keresztül-kasul az országot, és olyan szavakat is hazahozott, amelyekről más még nem is hallott, így nehéz volt olykor eldönteni, hogy találta-e vagy maga kreálta –, akkor még készülő tezauruszából a Holmiban is közöltünk. De halála után kiderült, hogy a hagyatékában maradt memoárregénye is ebben a nyelv iránti forszírozottan érzéki viszonyban gyakorolja-csiszolja ki a maga formáját.
Mert Réz Pali 2011 tavaszának egyik hétfőjén azzal áll elő, hogy kapott egy lemezt, rajta van Bartos emlékirata két részben (Vasmacska, Budapesti lektúra), Szabolcs küldje szét a gépeinkre. Amikor utoljára együtt vacsoráztunk, megemlítette, hogy írja, mondja Pali, de akkor még Állami boldogság volt a címe. Közölhetnénk belőle.
Ahogy elkezdjük olvasni, hirtelen érdeklődés, levelezés támad az ismerősi körben. Azt írják a szakmából Bartosról, hogy az egyik legzseniálisabb fordító volt, mások szerint túltengett, és átírta a szöveget, jó, de ötletben és eredetiségben akkor is verhetetlen. Van, aki azt állítja, hogy Bartos nem átallott szándékosan leiterjakabokat becsempészni a fordításaiba. Mert hogy ördögien kaján játékos volt ő leginkább.

Egy Bartos által fordított könyv címlapja

Oké, ám mindez az eddig ismert munkáira vonatkozik – de milyen a memoárregény?, kérdezik többen.
Milyen, hát először is akkurátusan megnevezi, a saját igazi nevén hívja minden szereplőjét – kárörvendően dörzsölgetve odaát a tenyerét, hogy mekkora kalamajkát fog ez majd okozni. Nem beszélve nyelvi agresszióiról, mert hogy meglehetősen illetlen, olykor tabudöntögetően trágár az írásmodora. Gondolatmenetei üdítően pimaszak és szellemesek, s noha sokszor igazságtalanok, bántóak és nagyképűek, bizony jelentékenyen vannak megformálva.
Ez igaz, ez az írásmodor bármennyire is terhelten művi, zsúfolt és agyaskodó, mégis sodróan elemi és eredeti. Meg viszolyogtatóan.
Igen, Bartos egyfelől erőltetetten túltömöríti és néha a követhetetlenségig fokozva töményíti a szöveget, meg hát az a hetyke macsóminta is megfekszi az ember gyomrát…
De hogyhogy viszolyogtatóan?
Másfelől viszont az fix, hogy nem lehet abbahagyni.

Átveszi az Újpestért díjat – 2008

Néha például azért is emészthető nehezen, mert kíméletlenül, cseppnyi részvét nélkül tűzi tollhegyére az embert. Hát mit mondjak, sose volt az az érzelgős humanista, meséli valaki, észjárásának többek szerint volt némi náci-stichje is. Fennhangon értekezett például arról, hogy aki gyenge és hülye, azért nem kár, hogy amelyik beteg ad magára, az meggyógyul, amúgy meg hulljon a férgese – az persze már eldönthetetlen, hogy mindezt komolyan gondolta-e, vagy csak hallgatóságának a földühítésig való provokálásában lelte örömét.
Hihetetlenül érdekes szöveg – olvasom egy további e-mailben –, elképesztő nyelvi elevenséggel, rendkívüli megfigyelőképességgel; színes, izgalmas olvasmány. Megmutatja a fonákját is a helyzetnek, hogy ugyanis miért nem lett Bartosból semmi, oly nagyszerű tehetségei ellenére. Volt valami lomhaság benne, valami mindig-minden-helyzetben-elkötelezetlenség, valami egész mélyen meglévő morális inszánia.
Úgy érted, egyfajta erkölcsi téboly?
Erkölcsi gátlások, megfontolások totális hiánya.
Jó, de mit közöljünk mi ebből?
Például hogy Bartos mint az Európa Kiadó szerkesztője hogyan viszi hírét ’57-ben az új kultúrpolitikának egy remek vidéki út keretében Pécsre majd Szekszárdra, de ír közben a házaséletéről, és szerepel még Weöres, Ottlik, Pernye András meg egy-egy újpesti cigány haver is. Aztán adja magát a következő adag is, amely részben Füst Milánról, részben a V. S. Pritchett angol szerkesztővel és kritikussal közös pécsi-balatoni utazásról szól.

Az Európa Kiadó lektorai 1975-ben: Benyhe János, Lator László, Katona Tamás, Vas István, Várady Szabolcs. Ebbe a társaságba lehetne Bartost beleképzelni, ha ’65-ben ki nem kerül közülük. A felvételt Gara György készítette.

Ezekben megegyezünk, előbbit 2011 júliusában, utóbbit októberben hozzuk.
Az elmúlt hetekben azonban ismét szóba kerül: nincs elegendő jó prózánk, vegyük csak elő megint Bartost. De minthogy az ő témái egyre-másra nyúlnak túl a tényirodalom által becserkészni szokott területeken, magyarán magánéleti és intim ügyeket is kitárgyal, de a szó szoros értelmében névvel és címmel, ráadásul az egyik ilyen alaposan részletezett szerelmi viszonya keresztül-kasul szövi könyvének egyébként is legizgalmasabb részeit, fölvetődik a mindeddig még félrehessentett kérdés: Milyen elvek szerint szerkeszti és adja (vagy nem adja) közre az ilyesmit az ember egy folyóiratban, vagy akár mint könyvkiadó?

A Bartos-féle tezaurusz

Hagyatékának kezelője, Bartos húga megengedőnek mutatkozik, szeretné a memoárregényt kiadatni (egyelőre nincs kiadója), és szívesen veszi, ha a Holmi részeket közöl belőle – már csak Réz és Bartos ismeretségére való tekintettel is. Úgyhogy a szerkesztőké – a Holmi és a majdani kiadó szerkesztőié –, miénk a felelősség, hogyan járjunk el. Számtalan helyen megcsonkítsunk egy komoly műgonddal, tudatosan épp-ilyenre kikalapált írásművet (például a szerzője által egyébként mélyen megvetett „píszí”-megfontolások miatt), vagy vállaljuk (és milyen határig vállaljuk?) a személyiségi jogsérelmek lehetőségét és következményét? Próbáljuk meg kikérni a Bartos-szövegekben szereplők beleegyezését (mármint az élőkét, illetve a holtak örököseiét), az összes mellékszereplővel bezárólag? 
A kérdés mindmáig nyitott. Addig is a márciusi számban közöljük Bartos moszkvai utazásának történetét – Sosemvolt cigányország című 1958-as könyvének orosz kiadása alkalmából hívják meg –, ebben is elmeséli ugyan egyik szerelmi kalandját, de Moszkva messze van.

Ajánlott irodalom
Bartos Tibor: Állami boldogság - részlet
Bartos Tibor: Budapesti lektúra - részlet
Takács Ferenc: Bartos Tibor (1933-2010)

Závada Pál

Holmi folyóirat