Az első netnapló-bejegyzésben említettem is, hogy ismételten tanítani fogok, ígértem, majd beszámolok. Gyakorlati óra, írásgyak., engem érdeklő témát választottam házidolgozatul, kell-e mondanom, hogy a hallgatók kevesebb, mint fele írta meg, elképesztő függelemsértés, mázlisták, hogy nem osztályozok. Szóval 1989-ről kérdeztem őket, és hogy Prágában, meg Berlinben, meg Varsóban micsoda égre-földre szóló ünneplés volt, itt meg nem sikerült áttörni az ingerküszöböt. „Tegnap volt húszéves az 1989-es négyigenes népszavazás. A harmadik magyar köztársaság első referendumáról sem a kereskedelmi, de még a közszolgálati televízió sem tett említést szokásos esti híradójában. 1989 nem volt katartikus élmény, vagy forradalmi, mert az elit akciójaként ment végbe, és nem köthető egyetlen neves naphoz sem, mint a sokat reflektált 1956-os események. A tömeg húsz évvel ezelőtt is hiányzott belőle, ahogy most sincs ott, amikor emlékeznie kellene. Kivétel június 16-a, a  százezres tömeget megmozgató újratemetés, amit többször mint kulcsmomentumot tekintik a rendszerváltás szimbolikájában.“

Neveket nem írok, mert nem beszéltem meg előre ezt. Mindenesetre e vendégszövegek szerzői valamennyien a rendszerváltás környékén születtek.

„Mi indítottuk-e el, vagy csak egy nagy hullám kapott el minket? Mi is volt itt tulajdonképpen, milyen volt a szocializmus? Jól jártunk-e a rendszerváltással? És a legfurább: Volt-e egyáltalán Magyarországon rendszerváltás? Probléma hogy nem lehet tudni itthon, hogy ki volt ügynök, hogy ki állt a rendszer szolgálatában és ki nem. Ezért megy állandóan a kommunistázás. Ezen pedig csak a nyílt lapokkal való játék segítene, de tudjuk, hogy 20 év után, már úgysem…“

Azért most sem volna baj megtudni, csak tájékoztatásul: cseh barátaink a minap az internetre feltették a korábbi csehszlovák állambiztonság (STB) hírszerzésének – magyar terminológiával a III/I – teljes ügynöklistáját, ennek említése is szentségtörésszámba menne nálunk, nehogymá‘ basztassák azt a derék magyar hírszerzőt, aki leginkább a Tomi-mosópor komponenslistájának ipari kémlelésével bíbelődött, vagy más COCOM-listás finomságok megszerzésével. Micsoda reveláció volt, mikor pár éve megjelent egy mínuszos hír, XY, a Magyar Köztársaság volt berlini nagykövete lett az Információs Hivatal (hírszerzés) vezetője, diplomata, titkosszolgálati múlttal. Mellesleg az KISZ-titkárként az illető vezényelte le kirúgásomat egy renitenskedés miatt egy évre az ország összes egyeteméről 1980-ban.

„A '90-es évek elejének politikai történténései az én életembe például akkor léptek – mit léptek, inkább törtek – be, amikor egy decemberi vasárnap a menetrendszerű Disney-délután aktuális Kacsamesék epizódja hirtelen elsötétült. Bejelentették Antall József halálát. Mérhetetlen dühöt és értetlenséget váltva ki ezzel velem együtt – mint utóbb különböző internetes fórumokon kiderült – egy egész generációban. De aligha valószínű, hogy erről a kollektív emlékről bármilyen történelem könyvben valaha is említést fognak tenni.“

Ki mire emlékszik, ugye. Az én első politikai emlékem például John F. Kennedy dallasi lelövése, pont az a harminc év, ugye. Sokan nem szeretik, én szeretem a James Ellroy prózáját, tőmondatos rövidsorozatok, bokszmeccs az olvasás, kettős fedezékben a kéksarokban, távirati staccato, Ellroy meg csak üt, üt. Az Élet ára (iszonyú béna névmagyarosítás: The Cold Six Thousand az angol cím) például szerintem piszok jó: Amerika a két Kennedy-gyilkosság között. CIA, Castro és a jobbos kubaiak, Carlos Marcello, Sam Giancana, Santo Traficante, valódi nagyurak valamennyien.

„Vidéki buszokon - főleg, ha a fülhallgatóm fele vagy egésze újból bedobta a törülközőt - gyakran fültanúja vagyok idős vagy annál is idősebb emberek beszélgetéseinek. A legnépszerűbb téma az ismerősök betegségei, unokák, vagy túl magas/túl alacsony vérnyomás után a Kádár-rendszer. Legtöbbjük úgy beszél róla, mintha az egy óriási, parcellákra osztott, rózsaszín babaház lett volna, amiben mindenkinek volt helye és boldogan élt, amíg meg nem halt. Vagy amíg nem jött a coca-cola és a rendszerváltás.”

A hallgatók tárgyi tévedései persze számosak. A Coca-Cola már 1968 táján megjelent ebben a hazában, mely kicsiny, és lángoktól ölelt, valamint fatornyos, de azért már a nyolcvanas években senki nem visongott, hogy “Ezt kóstold meg Pierre, ezt, ez Coca-Cola, ez kábítószer Pierre” (vö. Gothár Péter: Megáll az idő)

“Rengeteg ember krónikus nosztalgiával viseltetik az előző rendszer iránt. Akkor volt munka, meg lehetett élni, tiszták voltak az utcák, a fiatalok nem beszéltek csúnyán. Akkor segítették az embert, most eltapossák.”

Arról a segítésről vannak sztorijaim!

“A magyarországi változás leginkább egy kompromisszum, úgymond tárgyalásos forradalom következménye, hiszen a régi- és az új rendszer elitje együtt kezdeményezte és vezényelte azt; következésképpen – mivel kompromisszum - egyik fél akarata sem teljesült maradéktalanul.  Magyarországon így nem volt véres revolúció, mint például Romániában. Más kérdés, hogy ez későbbi konfliktusok táptalaja.”

Az új elitről akkor még nem igazán lehetett tudni, hogy új elit – ennyi azért hozzátartozik.  

“Egy másik réteg úgy hiszi, nem is volt rendszerváltás. Hiszen - mondják- ugyanazok az emberek vannak most is vezető pozícióban, nem változott semmi. ‘A csehek jól csinálták. Ők bájbájt mondtak az előző rendszernek. Magyarországon is ezt kellett volna. A nagykörúton minden póznára egy politikus.’ Legfőbb érvük nem légből kapott baromság, mivel az előző rendszer politikusait nem űzték egy lakatlan szigetre, hanem azok beépültek az újba.”

Mondjuk én Antall József második legrosszabb dumájának ezt a “tetszettek volna forradalmat csinálnit” tartom - a legrosszabbat személyesen mondta nekem az akkori japán miniszterelnök neje kapcsán, de térhiány + nem lennék most kegyeletsértő az első demokratikus magyar miniszterelnökkel -, itt nem a romániai véres revolúció (puccs) elmaradása a baj, hanem az utánajövő Texas hold’em póker a hatos kartonokkal.

“Ilyen formán nálunk nem várták sokan a misztikus évfordulót. Míg Németországban  gördültek az anyósnyelvek, Angela Merkel pedig trabantokon ülve vidáman pózolt magazinok különkiadásainak, itthon nagyobb volumenű emlékbulit csapott a szintén 20 éves Tankcsapda, mint a demokrácia győzelme. Magam részéről szeretném, ha Bárdos András nem mondaná többet ködösen, hogy semmit sem tudunk ’89-ről, hanem vagy ő vagy egy jó politológus végre elmagyarázná, hogy rendszerváltásról, rendszerváltozásról vagy rendszerváltoztatásról van-e pontosan szó. Ha valaki ezt előbb megteszi, annak természetesen jár egy pacsi.“

Csak a mélységes egyetértés hangján tudok, úgy a magam, mint a kedves családom nevében rezdülni az előttem szólóval!

„Biztos, hogy sok ember otthonában vannak megmaradt ünnepi szuvenírek. Falról lógó zászlócska vagy a vitrinben, ünnepi kávés csészekészlet mögé beeröltetett színes szórólap. Körülnéztem a szobámban, hogy hátha találok valamit a rendszerváltás bármelyik évfordulójáról. Akár a legutóbbiról a huszadikról.

Nem találtam. Találtam viszont egy kilyukasztott papírzászlót 1956-1992 felirattal és egy oklevelet az általános iskolából az 1848 as ünnepségen való színvonalas részvételért és a remek verbunkos táncért. És tényleg milyen hetekig elhúzódó ünnepek ezek. Az általános iskolások készülődnek a műsorral, a különböző médiumok pedig írnak, interjúznak és így úgy értekeznek a nemzet két hőskoráról.Kicsit megpróbáltam visszaidézni, hogy többek közt miket gondolnak ilyenkor nyílvánosan. És egy mindenképpen eszembe jutott. Úristen mennyit hallottam október 23-a környékén nyugdíjas történelemtanároktól azt, hogy a rendszerváltás előtt mit nem és mit volt szabad tanítaniuk 56-ról. Hányszor láttam már a feketével bevont műcsarnok oszlopait és a gomolygó tömeget mint a rendszerváltás első oszlopos pillanatát. Milyen sokszor tudtam meg azt, március 15-vel kapcsolatban hogy a Harasztyt meg a Demszkyt mindig begyűjtötték az ünnep idején. Meg a Petőfi szobros dokumentum felvételek! Ma már viszont hivatalos állami ünnepség a nemzeti múzeum lépcsőjén és kokárda méret verseny, mert lehet.“

Valójában nem a muszfeladat kell, hanem a tisztánlátás lehetőségének megteremtése. És akkor a kedvenc házidolgozat:

„Amikor 2000 februárjában elkezdtem a Weiner Leó zeneiskola fúvószenekarjában klarinétozni, akkor az a zenekar az ország egyik legjobbja volt. Rengeteg zeneiskolás akart bekerülni a zenekarba, ami akkor 70 tagú volt, és majdnem minden versenyről elhozott egy-egy díjat a kilencvenes években. Aztán beléptem én, és néhány év alatt jócskán lecsökkent a zenekarosok száma és egyre kínosabbá vált egy-egy szereplésünk.
2000 szeptemberében kezdtem el a gimnáziumot. Az Eötvös József Gimnázium az ország 10 legjobb gimnáziuma közé tartozott és egy picit elit dolog volt oda járni. Néhány év múlva erősen megváltozott a gimnázium társasága és már a fővárosi tízesben sem volt benne az Eötvös.
2006-ban az ELTÉ-n elindult a BA rendszerben a szabad bölcsészet, ami nem csak, hogy szétszabdalta a filmes vagy épp a művtöris képzést, hanem a nevével még jobban ráerősített a bölcsész sztereotípiákra. A legtöbben, akik már végeztek ezen a szakon, most nem tudnak mit kezdeni magukkal, olyan helyeket keresnek továbbra is, ahol - nem feltétlenül egyetemi módon - valamit még tanulhatnak, mert egy szabad bölcsész film szakirányos diplomával semmire sem mennek. Természetesen én erre a szakra jártam.
 Ha jól tudom, Magyarországon a nyolcvanas évek egyre bizakodóbbnak néztek ki. Már az évtized közepén megszülethetett egy valóságos ellenzék, a Szovjetunió pedig egyre nehezebben tartotta fent önmagát mind anyagilag, mind szellemileg. Legtöbben úgy gondolták, hogy valaminek már illene megváltoznia. Aztán 1987 decemberében jöttem én, aki mindent elcsesz, ahova csak belép.“

Ezt már szeretem, Woody Allennel karöltve magam sem lépnék be olyan klubba, amely felvenne a tagjai közé.

„Én személy szerint disszonánsnak és kétszínűnek érezném, ha bármelyik politikusunk beszédet mondana, ugyanis most pont egy olyan helyzetben vagyunk, amikor minden családban “szorul a hurok‘. ’89 előtt az emberek szociális jóléte jóval magasabb volt. Úgyis mondhatnánk, hogy jobban éltek akkor, mint most. Sokszor hallok még olyan elszólásokat a buszon öreg emberektől, hogy „ez meg ez régen nem így volt”. A rendszerváltással, és a kapitalizmus megjelenésével mi nem azt a változást kaptuk, amit elvileg kapnunk kellett volna. Azóta pedig igazán kevés idő telt el. Nem lehet 20 év alatt komoly következtetéseket levonni. Nem tudom, mi lehet a valódi oka annak, hogy nincs nagyobb állami megemlékezés az évfordulóról, és dacára annak, hogy szerettem ezeket a nemzeti ünnepeket, ha lenne is, nem mennék el rá.“

      ***

Így, és ekképp tovább. Magam, mindenesetre, aki akkoriban éppen arra jártam, s mintegy véletlenül közelhajolva láttam pár dolgot, régóta érzem úgy, hogy kéne 1989-ről írnom valamit, sőt, bizonyos értelemben ez írástudói felelősség is volna az utánunk következő generációk felé: kísérletet tenni a megértésre. Hajlamaim szerint az általánosból menne ez a különösbe, a hidegháború végéből a magyar rendszerváltásba, és nem vagyok egy James Ellroy (sajnos, talán sajnos, de ez azért egyáltalán nem biztos), de néhány ország ügynökei hemzsegnének ebben a történetben. Ami egyébként az akkor fiatalok számára egy vidám és észveszejtően érdekes történet volt!

A helyzet az, hogy megírtam, és itt a borítója:

Vágvölgyi B. András