hirdetés

"Vérkeresztet festünk majd a határkőre"

2017. november 28. - a szem

A kisebbségi irodalomban, ha van jó (ami egyben fullasztó is, persze - ez paradox szituáció), az az, hogy benne minden közügy. Ha meg mégsem, akkor vagy csak brand, áru, vagy leváló elem, szemét, hulladék, maradvány, archaikus rom. – A héten a kolozsvári a szem szerkesztői írják a netnaplót. Itt a második bejegyzés.

hirdetés

Székely Örs: A kiírásban azt olvastuk, hogy a litera netnapló-sorozata túltekint a trianoni gúnyhatárokon, és elsőként Erdélyre fókuszál. Mennyire érezzük magunkat megszólítva a kérdésfölvetés által? Kényelmes-e megszólalni „erdélyiként”? Tudunk-akarunk-e ezzel az, úgy látszik megkerülhetetlen pozícióval mit kezdeni? Vagy esetleg épp megkerülni? Mikor érezzük fontosnak azt, hogy valamit, amit csinálunk, erdélyiként definiáljuk? Fedi ez azt, és ha igen, mennyiben, amit mások (pl. ez a felkérés) határoznak meg erdélyiségként velünk kapcsolatban?

Borbély András: Van egyfajta pátosza az Erdély szónak. Talán mert egyszerre jelöl egy valós és egy képzeletbeli helyet/térképet, ez a kettő pedig eléggé különbözik. A nagybetűs Erdély, a képzeletbeli, csodálatos vidék hegyekkel, folyókkal, tavakkal, tiszta tekintetű székelyruhás lányokkal és fiúkkal, autentikus népnemzeti érzülettel, romlatlan vallásossággal, szóval egy történelem előtti, vagy legalábbis premodern és pre-polgári világ.

A Farkaslaka mellett felépített „Pléhkrisztus”

A másik, a kisbetűs erdély, a transzilván skizo gyarmati-félgyarmati állapotú hibrid test súlyos pszichózisokkal. Helyek, ahová mérvadó kultúra, befektetés utoljára ’89 előtt járt (befektetések hiába, kiterítenek úgy is.) A férfiak igen nagy százaléka külföldön vendégmunkás, borzongva, megvetéssel számolnak be a menekültekről. Amikor hazajönnek, följelentik a falubolondját, hogy migráncs. Otthon a nők magukra a gyerekekkel. Sok falusi nő Németországba megy szexmunkára. Beszélgettem egy 70 éves gyergyói nénivel, aki idősgondozóként dolgozik Pesten egy 80 éves nénit mellett. A magyar megyék országos elsők az alkoholizmusban, elhaló szórványok, ahonnan menekül az élet. Szóval proletariátus - a szó eredeti értelmében - és prekarizáció. Az irodalmi életben közben dúl a vadzsenikultusz.

A kisebbségi irodalomban, ha van jó (ami egyben fullasztó is, persze - ez paradox szituáció), az az, hogy benne minden közügy. Ha meg mégsem, akkor vagy csak brand, áru, vagy leváló elem, szemét, hulladék, maradvány, archaikus rom. Intézményrendszere férficentrikus, és hasonlóan a magyarországihoz, egy nem vagy alig létező polgári kultúra látszataként akar létezni. A könyvkiadás haldoklik, a könyvtárrendszer leépült (ha nem lenne internet, Erdélyben talán már nem lenne tudomány és művészet) - bár amennyire ez innen látszik, Magyarországon is hasonló a helyzet. A romok között, nagy örömünkre, mégis születnek művek, gondolatok, amelyek szisztematikus archívumok hiányában szétszóródnak, elfelejtődnek.

Aztán meg Erdély szimbolikus földrajza: Székelyföldről könnyebb eljutni Budapestre, mint egyes magyarországi falvakból – nem csak közlekedésileg, hanem a szimbolikus térképen is. Körösújfaluból, Békés megyéből szimbolikusan messzebb van Budapest, mint Gyergyóból, ahonnan Budapest 13 óra vonattal, Bukarest a legrosszabb esetben is 6, a szimbolikus térképen viszont minimum 26. A többi énünkről (a románokról, a romákról, a moldávokról) ritkán tudjuk, hogy kicsodák.

Bíró Noémi: Megszólítva érezhetjük-e magunkat mint „erdélyi” egyrészt a szem-ként, másrészt külön-külön, személyesen? Nem feltétlen tárgyalnám külön ezt a kettőt, mert úgy érzem, a működésünkbe beletartozik az, hogy saját intézményességünkre is folyamatosan reflektálunk. Hiszen többnyire feminista módon (belülről legalábbis így látom) munkánkban elég tudatosan építkezünk saját tapasztalatainkból, hátterünkből stb. Kérdés, hogy mennyire determinisztikus módon, és persze hogy ebbe mennyire tartozik bele az „erdélyiségünk”.

Tehát, kérdésre még több kérdéssel: mennyire releváns akár számunkra, akár olvasóink, szerzőink, közreműködőink stb. számára, hogy a szem Erdély „szívében”, Kolozsváron alakult, és többnyire innen is működik (bár jelenleg szerkesztőségünk legalább annyi tagja van „külföldön”, Magyarországon és máshol, mint ahány Kolozsváron)?

Visszatérnénk arra is, amit Örs és Nóra vetettek fel az előző kérdés kapcsán: hogy a szem, eléggé sajátos módon, elsődlegesen egy online térben létezik. Vajon kölcsönöz ez neki valamilyen földrajzi anonimitást? És ha igen, ez vajon merre fog elmozdulni az offline térbe való kimerészkedésünket követően? Mi lenne, ha váratlanul Pécsen, Pesten is felbukkannának szemkontakt események?

És végül, óvatos válaszként: bár a szem felelősséget érez az iránt, ami Erdélyben történik, az irodalomban és nem csak, mégis épp eléggé nehezen lokalizálható ahhoz, hogy kikerülje az „erdélyi” jelzőt. Tematikája, közönsége, kapcsolatrendszere túlmutat földrajzi elhelyezkedésén. Azonban mégsem a valós vagy képzelt határok felülírásáról van szó itt szerintem. Inkább a határok alatt való átcsusszanás, rizomatikus tapogatózás, vagy maga a határ kreatív, produktív megkérdőjelezése lenne a cél.

Vajdahunyad vára és a a vajdahunyadi ipartelep

Pap Zsolt: Kicsit úgy látom ezt a kérdést, hogy sem a saját erdélyiségem, sem a folyóirat erdélyisége nem megkerülhető, csak azt kell pontosítani, hogy mit fogadunk el önmagunkra érvényesként ennek a szónak a jelentésrétegeiből. Mert obektíven tekintve, egy leíró kategória, egy konkrét térhez, társadalmi valósághoz való tartozást jelöl, ami nyilván hatással van ránk, befolyásol, meghatároz. A különös persze az, hogy ezt a társadalmi valóságot nagy sikerrrel befolyásolja Erdélynek, az erdélyiségnek egy kisajátított, másodlagos jelentésekkel teletűzdelt, politikai, ideológiai ütközőzónává tett használata. Vagyis mintha eleve lehetetlen lenne a szétválasztás.

Azt hiszem a szemet az előbbi terület foglalkoztatja, ahogy András is kifejtette, az a sok mikrotörténet, ami strukturális jelenségekre mutat rá, és az, ahogyan mindezt áthatja, banalizálja, elfedi egy olyan Erdély-képzet, ami ugyan traumán/traumákon alapszik, de egy harmonikus, megnyugtató narratívát kínál minderről, ezáltal elfedve a kimozdulás lehetőségeit, konzerválva egy messze nem ideális berendezkedést. Leegyszerűsítve: például vitathatatlanul adott bizonyos közösségek természeti környezettől való függősége, kérdés, hogy ezt rossz szociális helyzetként, vagy a „természettel egybeolvadó, tiszta” létállapotként értelmezzük-e. Adott a fizikai erőszak gyakori előforduása, kérdés csak, hogy ennek az okaira vagyunk-e kíváncsiak, vagy a székely atyafi jellemvonásaként, a férfiasság, az autentikusság ismérveként tekintünk rá.

És adott ez a helyzet, a kérdés, hogy mit lehet kezdeni vele úgy, hogy ne csupán saját véleményünk felmutatása legyen a cél, hanem érzékenyek legyünk a lehetséges következményekre, amit egy szöveg, egy interjú, egy feldobott téma generálni tud a környezetünkben.

Benke András: Fura erre a kérdésre válaszolni, tapogatózni egy olyan virtualizált közegben, amely létmódjából adódóan „hajlamos” arra, hogy akaratlanul is át- és felülírja az olyan homályos, szerteágazó, több évszázados vita tárgyát képező fogalmat, mint az „erdélyiség”. A portált a facebookon lájkoló, a szerkesztőség tagjaihoz semmilyen formában nem kötődő emberek jutottak először eszembe, akiknek szerintem több mint 60%-a magyarországi vagy legalábbis nem erdélyi. Rögtön utána meg arra lettem kíváncsi, hogy hány olyan esszé, publicisztika, esetleg tanulmány jelent meg eddig nálunk, ami valamennyire tételesen is tematizálja ezt a gumifogalmat vagy egy-egy téma kibontásában központi szerepet játszik ez a lokalitásként és szimbólumként is egyszerre értelmezhető stigma. Itt most százalékot nem tippelek, de azt hiszem, az is eléggé beszédes, hogy a legutóbbi – nagyon áttételesen – ide sorolható bejegyzés egy német nyelven írott esszéperformansz fordítása volt, amit a temesvári TESZT fesztiválon mutattak be. A fesztiválra május végén került sor, a szöveg nálunk pedig június elején jelent meg.

Tehát én valahogy nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy milyen formában és kontextusban, honnan és miért „kell” artikulálni az erdélyiséget. A feladat ebben az esetben, úgy érzem, többszörösen áttételes, hiszen egy magyarországi portál felhívására történik mindez, én meg kényelmetlenül érzem magam most az első bekezdésem miatt. A következő pár mondatban ezért azt próbálom meg valahogy körvonalazni (a magam számára is), hogy miért érzek egyfajta önvádat, hiányt vagy elégtelenséget ezzel kapcsolatban. Nem szeretem az anekdotázó, sokszor elfedő vagy -homályosító retorikát, a bejegyzés írása közben mégis egyfolytában eszembe jut egy történet a gyerekkoromból, talán nem véletlenül.

Egy 95%-ban magyarok lakta székelyföldi kisvárosból származom, aminek egyik lakónegyedében mégis együtt nőttem fel néhány román gyerekkel, akik közvetlenül a mienk mellet levő, ún. „román blokk”-ban laktak. A tömbházak között magyar gyerekekkel játszottak, akik nem egyszer csúfolták, sőt, néha alázták meg őket, mert nem beszéltek tökéletes kiejtéssel magyarul. A városban mindössze három magyar iskola működött, így a román szülők többsége is oda járatta a gyerekét, hogy ne kelljen 20-25 km-t ingázniuk a szomszédos városokig. Részben ez is volt az oka annak, hogy egy velem egy idős román lány végül megbukott a román érettségin, míg magyarból nyolcas körül írt. A legfurcsább ebben a történetben mégis a magyar gyerekek többségének reakciója, akik ez után pontosan ezért kezdték lenézni, a háta mögött gúnyolni őt.

Így most valami olyasmi forog a fejemben, hogy az a fajta képzelt Erdély –minden egyes elfedett skizoid mozzanatával, határhelyzetével, illetve szociális problémájával együtt –, amiről fentebb András is beszélt, sosem a maga teljes absztrahátságában, hanem folyamatosan visszaszivárgó és változó lokalitásában jelenik meg. Ezért mindinkább arra hajlok, hogy az ezzel összefüggésben általunk látott/hallott/megélt/közvetített traumákkal kapcsolatos felelősségvállaláson legyen a fókusz azokban a portál által is alakított kontextusokban, diskurzusokban, amelyek rajtunk keresztül (is) artikulálódnak.

Irredenta kolozsvári képeslap a két világháború közötti időkből

Gegő Virág: Valahányszor olyan szituáció adódik, amelyben az erdélyiségemre kellene reflektáljak, vagy valamiféleképpen definiálnom kellene azt, elbizonytalanodom. Valószínűleg azért, mert nem viszonyulok teljesen tudatosan a kérdéshez, amit csak azzal tudnék magyarázni, hogy az erdélyiségem nem feltétlen tartozik a tudatosabb részemhez. Azaz számomra ez az egyik legtermészetesebb identitáskomponensem, ami főként akkor válik problematikussá, ha valaki kiemelten foglalkozni szeretne vele. Például egy hatalmi diskurzus egyik pillérévé válhat az Erdély-brand, amire reflektálni kell, vagy éppen sztereotípiákban köszön vissza, amelyeket dekonstruálni próbálok. De egy ilyen szembehelyezkedő pozíció elég kényelmetlen, lehetne negatív viszonyulásmódnak is nevezni, ami csak azzal számol, hogy mi nem Erdély. De akkor hogyan lehetne mégis konstitutívan meghatározni az erdélyiséggel kapcsolatos személyes viszonyomat? Erre azt a választ tudnám adni, hogy a személyes viszonyulásmódom konstitutív aspektusában illeszkedik a szem társadalomkritikai meghatározottságához. Hiszen itt egy olyan progresszív diskurzus létrehozásában vehetek részt – és ebből részesülhet az olvasó is – amely, ahogyan azt az előttem írók is megfogalmazták, megkerüli a fetisizált állóképek közvetítését Erdélyről, és felelősségvállalásra törekszik azért a közegért, amely meghatároz bennünket, de, a szempontok általános kiterjeszthetőségéből adódóan átlépheti erdélyiségünk határait. Másfelől akad néhány olyan, akár tradicionálisnak is mondható Erdély-képünk, amelyből építkezhetünk, például a több nemzet együttélése - mely békésnek talán nem mondható és sok esetben diszkriminációval társul, de mégis alapvetően egymás létének elismerésén alapul -, a felekezeti sokféleség történetileg meghatározott hagyománya, a nyelvi diverzitás, amely nyitottabbá tehet a másság megismerésére, elfogadására, szolidarizációra és együttműködésre.

 

A címben szereplő idézet József Attila Nem! Nem! Soha! című verséből származik.

a szem

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.