Amilyen a hétfő, olyan a hét. Ez lehetne akár egy közmondás is. Ez alapján lassított tempóra számíthatok. Reggel 9 után kelek fel, pontosabban kelek le, ugyanis galériaágyban alszom (és nem alszok ugyebár). Bár aludni nem nagyon tudtam, verejtékezve forgolódtam, levegőt kerestem, éjjel háromkor zuhanyoztam. Ilyenkor kelés után vagy rögtön elkezdem a napot, vagy fél napig téblábolok a feladatok körül. Ma az utóbbi következett be. Eredetileg csak a levelekre akartam válaszolni, aztán - képzavar! - beszív a háló, a háló örvénye. És például eljutok ide.

Ahogy Dennis Bergkampot tökéletes passzal szökteti Frank de Boer a pálya árnyékos jobb oldalán, majd Bergkamp a labdaátvételből rögvest cselt csinál, és a hosszúba lövi az ötös metszéspontjáról a Tricolore fantázianevű labdát az argentinok elleni negyeddöntő 89. percében egycsapásra eszembe jutottak a régebbi vébédöntők. A '94-es döntőt Bécsben nézzük, a Continental panzió egyik szobájában, Pelére emlékszem, és a napi gólösszefoglalókra, aztán a torna krónikáját olvasom éveken keresztül, minden meccset kívülről fújok.

Aztán a 98-as döntőt Párizsban csipem el, Angliából utazunk haza iskolai kirándulásról. Épp a döntőre érünk oda. Egy bisztróban nézem, azaz nézném a meccset, de a meccsből csak a Marseilles-t látom. A döntő után rögtön indulunk tovább. Az ázsiai döntő kiesett, Rivaldo átlépi a labdát, Kahn az MVP. Négy éve rettenetesen vártam az egész tornát, aztán a felét se láttam. A fele se volt igaz. Ellenben a másik felében elviselhetetlenül szerelmes voltam. Elviselhetetlenül, azaz nem voltam elviselhető, és én se bírtam hosszú távon elviselni se magam, se a helyzetet. Amikor valami túl jó. Nem életszerű, nem élhető.  A két impulzus keretezte a döntőt: J. meglep egy kiscsomag haribo-cukorral (közös gyerekkori kedvenc), pár perc késéssel érek csak haza; a tizenegyesek után boldogan szaladok vissza hozzá a Szent István parkba. Épp akkor búg el az utolsó 79-es az ablak alatt. Hogy is írja Ady: "Most fut leggyorsabban a vonatunk." Mire idáig jutottam az emlékböngészésben, dél lett. És akkor az EB-emlékekkel még nem is untattam senkit. Magamat se akarom. Általában altatnak az emlékek, elbóbiskolok az életem mellett, aztán ha váratlanul más szögből nézek az életemre (más szögből lépek be életem szögébe), akkor az felébreszt. Egy időre az időben.

Benne lohadunk a nyárban, bebringáztam a szerkesztőségbe. Előbb elolvastam Németh Gábor záró focitárcáját. Fociról már csak így érdemes. Alibik és patentok nélkül. Most jött a hír: meghalt Kállai Ferenc. Tegnap gondoltam rá, amikor a régi Nemzeti (ma Pesti Magyar) mellett bicikliztem. A legnagyobb magyar színész. És az egyik legbölcsebb ember, akivel valaha találkoztam. És akkor meg kell nézni újra a Szépek és bolondokat.


Vezette: Ivicz. Jól.