Épp itt az ideje ennek is. Puhára főzöm, összetöröm szépen, és belekavarom a tegnap említett dolgokat. Meg a cukrot. Nem részletezem, mert nincsen kedvem, de kisütök valamit, az tény. Aztán nyitok egy cukrászdát A krumplihoz, és meg fogok gazdagodni. Annak is épp ideje.

Eltűnt egy 22 éves francia lány Budapesten. Ophélie Bretnachernek hívják, és valami Mikulás-bulin látták utoljára egy Dohány utcai kávéházban a múlt hét csütörtökén. Éjjel kettő körül hazaindult, de nem érkezett meg sehova. A Corvinus Egyetemre jár(t), másodéves. Több honlapon is olvasni az esetről, az egyik megadott számot felhívtam, egy német lány vette föl a telefont. Magyarul nem tudott, angolul se nagyon, de pár perc múlva sms-t küldött egy másik számmal. Itt Melinda jelentkezett, vele beszélgettem kicsit. Annyit lehet tudni, hogy Ophélie egyedül távozott, a barátai szerint a Blaha Lujza tér felé kellett volna mennie, hogy egy éjszakai busszal átjusson Budára, a II. kerületbe. Ehhez képest a Lánchíd pesti hídfőjénél találták meg a táskáját, alig 20 perc múlva. Benne az iratai, pénze, mobiltelefonja. Senki nem érti. Kedves, kiegyensúlyozott lány, a szülei szombaton érkeztek (amúgy is jöttek volna látogatóba). Most itt sírnak a tévékamerákba, kérve a magyar rendőrséget, hogy adják vissza a lányukat.

Találgatások vannak: öngyilkos lett, beugrott a Dunába; elbújt csak a világ elől, mert titkos ügyei vannak; elrabolták szervkereskedők, ilyenek. A Critical Mass is felhívást tett közzé, kérik benne a biciklistákat, ha láttak bármit is a Dohány utca és a Lánchíd között csütörtök éjszaka, szóljanak. Hívják a rendőrséget vagy a német lányt (06/70-650-6616). Különös az egész, én azt sem értem, miért csak most lett hír az ügyből, öt nap elteltével. A legfurcsább a táska — szépen, akkurátusan a járda szélére állítva. Nem kidobták az autóból, nem Ophélie ejtette el dulakodás közben, és nem loptak ki belőle semmit.

Ramón Calderónnak, a Real Madrid elnökének minden bizonnyal magyar tanácsadója van. Már Michel szavai közül is ezt olvastam ki. A volt 66-szoros válogatott, aki az utánpótlással foglalkozott, felrúgta a hokedlit, és ott hagyott csapot, papot néhány nappal ezelőtt. Azt mondja, ez a Calderón nem komplett, fogalma sincs semmiről, de beleszól mindenbe. Azt meg most másodszor játszotta el a hétvégi vereség után (ez a Calderón), hogy megbízik a Schusterban, mint saját gyermekében. Összehívta az újságírókat (akik össze is mentek, nota bene), és hazudott egyet. Nem kérte rá senki, de valószínűleg súg neki valaki, hogy mikor mit kell közölni a sajtóval.

Ma estére meg a Schuster ki van rúgva. Szakmailag rendben van ez, nyilván jogilag is, csak én lettem hülyének nézve. Nem először, nem utoljára. Én meg olyan vagyok, hogy ezt a végtelenségig lehet csinálni velem. Kis híján.

Az az igazság (megmondom mégis), kellett volna egy kis lisztet beletenni. Túl híg lett ugyanis a „tésztája”, ami csak azért baj, mert nem lehet átsütni rendesen. Kívül már szenesedik, belül puha még. De, ezt leszámítva, szépnek szép. Ha meg csak az ízét vesszük, tényleg egy világszabadalom.

Na, Judit, most mi lesz? Kimész a reptérre holnap reggel? Mert ugyan sztrájkot ígértek a fiúk, de a magyar sztrájk az olyan, ugye, mint a kutya vacsorája. Bizonytalan. És hamis: semmi sem igazi benne, csak nyomelemes-vitaminos, engedélyezett színezékű, tartósítós, happydog-jutalomfalatkás. Néha előbb van a sztrájk és csak aztán vállalja magára egy szakszervezet. Nejlonszatyor-bomba a metróban. Szerintem kimész, mi mást tehetnél. A taxis majd elmondja (a fuvar végén), hogy nem szállnak föl a gépek. (Kati ezt előbb fogja tudni Párizsban, föl kéne hívni, nem?)

A Ménesi útról jövök le, a 61-es villamoshoz. Talált tárgy a kerítésre akasztva, egy vastagkolbász. Mint egy női táska a járdaszegélyen. Nem csodálkozom: megtisztítom.