Vinológiai kísérlet

2005. augusztus 1. - Ágoston Zoltán

Végül, talán a chileiek alján, úgy zokniszinten, ráakadtam egy-két olyanra, hogy "Piroschka" és hasonlók, azonosíthatatlan származás, kvalifikált no name. Már a címke olyan ordenáré volt, hogy kóstolás nélkül megvolt a hányinger. Mindez Svábföldön, ahol a kitelepítettek jelentős része él, tehát hagyományosnak mondható tapasztalatok vannak a magyar borról.

          Nem vagyok naplóíró. Ha rögtön magyarázatot akarnék keresni, öntudatosan mondhatnám, hogy nem dokumentálom magamat, valójában ez nem más, mint egyfajta könyvelés, Én és a Világ (Én és Thomas Mann, Én és Puskás Ferenc etc.), tartozik, követel -- mondhatnám tehát ezt úri grandezzával. Valamint hogy az élet él, és élni akar, nem körmölni. Persze általában az írásnak a rákfenéje ez, vagy az "élet", vagy a dolgozószoba (ami momentán nincs, most az ősszel készül). De nem mondok ilyen grandezzásat, nem kell rögtön máraizni ahhoz, hogy kiderüljön a hülyeség. Ha viszont a túlzott őszinteség hibájába akarnék esni (naplóban ilyet??, ízléstelen), Aljosa a Szomszédokból, akkor mereven belemondanám a kamerába, hogy mindez (a napló nem-írása) azt jelenti, kerülöm az önmagammal való szembesülést, reflexiótlanítok, hárítok, elfojtok etc. Azér' ezt így kimondottan mégse állítanám.
          De ne szóljon ez a napló a naplóról, a pszichológiai és ismeretelméleti csapdákról.
          Ritkán azért előfordult, hogy írtam, a gimnáziumban például, amikor valami homályos sejtelem által úgy tűnt, hogy az írással valamilyen kapcsolatba akarok?, fogok? kerülni. Aztán van egy naplóm Argentínából, és más utazásról. Ennyi, nem több, vagy elfelejtettem, mert nem írtam föl a naplómba.

augusztus 1., hétfő

          A szakállas poénkísérletnek megfelelően "túl korán" feküdtem le, hajnali háromkor. Kis-? nagy-? lányom (ennél a meghatározásnál bizonytalan vagyok) tizenharmadik születésnapját ünnepeltük. Hat felnőtt, és, ha jól számolom, mert mozognak, tíz gyerek. A gyerekek a "csendesülős" (C by Kispál) összejövetelből egy ponton kiviharzanak, s magukkal viszik az ismereteim szerinti legizgágább és legneveletlenebb vizslát, a mienket, akit Dorkának hívunk, és ő erre azt csinál amihez kedve van. Kedvenc foglalkozása az evés. Szörnyű lélekzsák, tolakodóan, brutálisan, ijesztően szereti az embert. Bizalma határtalan, bármit megeszik, ha látja, hogy mi esszük: körtét, almát, kajszit, őszibarackot, ringlót, a lelógó ágakról pedig lelegeli a cseresznyét. Néhány éve még nem lehetett a kertben enni miatta, mert állandóan a vendégek tányérjába dugta az orrát, illetve hogy ezt ne tegye, folyamatosan fenyegetnem kellett, felugrálnom az asztaltól, így se az evésben, se a beszélgetésben nem tudtam részt venni. Ha megkötöttem, hisztérikusan ugatott -- megoldás nem látszott lenni. A szárnyas idő aztán elvánszorgott Dorka ötödik évéig, s a korosodással nagyjából elrendeződtek a dolgok.
          A szülinapon a felnőttek nagyjából magukra maradván borokkal végeztek kísérletet. Merthogy a magyar piacot is elérték azok a borok, amelyeket a világ legkülönbözőbb tájairól gyűjtött be az európai piac. Elég olcsón vettem argentin (Mendozából, a '78-as focivébéről ismerős lehet) és chilei vörösbort, valamint egy francia sauvignon blanc-t, ami nem túl hazafias cselekedet, igaz villányi vörös (Teleki-féle cabernet sauvignon), szekszárdi (Takler, olasz- és rajnai rizling cuvée), valamint badacsonyi és ábrahámhegyi fehérek is kerültek. Kivétel nélkül mindegyik rendben volt. Nem mondhatok tehát semmi rosszat ezekről az idegen borokról sem, ami a magyar bortermelőknek nem túl jó hír. (Kb. két-három éve egy Stuttgart környéki kisváros szupermarketjében azt láttam, hogy a gondolákon feliratozva, csoportosítva állnak az argentin, chilei, kaliforniai, ausztrál, dél-afrikai borok, és nem találni "Magyaroszágot". Végül, talán a chileiek alján, úgy zokniszinten, ráakadtam egy-két olyanra, hogy "Piroschka" és hasonlók, azonosíthatatlan származás, kvalifikált no name. Már a címke olyan ordenáré volt, hogy kóstolás nélkül megvolt a hányinger. Mindez Svábföldön, ahol a kitelepítettek jelentős része él, tehát hagyományosnak mondható tapasztalatok vannak a magyar borról.)
          A vinológiai kísérlet sikerült, és hál' Istennek a beteg is megmaradt. Ezt csak a mondás miatt mondom, betegség nem is volt, csak egy leheletnyi létbizonytalanság hétfőn, mintegy az ismeretelméletileg kikerülhetetlen tapasztaló alany egységének kérdésessé válása (balkézről homályosan felmerül a heideggeri kérdés: bin ich meine Zeit?, azaz vagyok-e én a saját időm, s ha nem, vagy ha igen, akkor mi a bánat van, miért ez az izzadás, nyilván a melegtől). Viszont a könnyű, nyári ételeket meg kell említenem, a pirosra sütött, hideg karajt, a hűtött majonézes krumplit és a fokhagymás-joghurtos öntettel bíró vegyes salátát, a kapros juhtúrót, és a macsali nagy gyümölcssalátát, melyek mindannyian, karban, feleségemet dicsérik. E karba én is beállok, akinek szépen, logikusan levezette két nappal korábban, hogy ne most, a harmincöt fokban fitogtassam flekkensütő tudományomat, mert a napon kalkulálható ötven fok mellé még oda kell gondolom azt a néhányat is, ami a faszén parazsából következik. Most látom, milyen óriás ő.
          Hétfő délelőtt aztán tárgyalás a Jelenkor szeptemberi, a kulturális fővárosi pályázatot tematizáló számáról, némileg indiszponáltan. Tarrósy István, a pécsi pályázatot bonyolító szervezet vezetője, Takáts Jóska barátom, a koncepció írója és minden (ld. én nem ennek vagy annak, de mindennek jöttem) és Czakó Zsolt designer, aki látván, hogy akadoznak számtani képességeim, vodkás cukorral kínál. Ettől sem leszek ugyan egy Pataki fejszámoló művész, viszont a cukor jó.
          Utána a Jelenkorban György Péter írását olvasom-korrigálom, amit a mondott számunkba írt. Pécset mint a multi- és interkulturális kis-közepes város -- hazai viszonylatban unikális -- példáját méltatja, elsősorban a múzeumok, képzőművészeti gyűjtemények (a város önképét is) meghatározó szerepe felől.
          Némi ügyintézés a Pécsi Horvát Színházban. Ez az intézmény működteti a Pécsi Szabadtéri Játékokat, amelynek keretében pénteken egy általam összeállított estet láthatott a nagyérdemű. A tettyei romok közti színpadon Esterházy és Parti Nagy olvastak fel, Dés szaxofonozott, a színpadképet Bagossy László junior találta ki. Príma kis környezet, háromszáz néző (valamivel több, mint telt ház), háromszori vastaps, mint a színészeknek.
          A délután folyamán néhány sikertelen kísérlet teszek egy-két szerző elérésére. Állandó szerkesztői restanciák, a bűntudat most talán Kőrösi Zolival kapcsolatban a legerősebb.
          A litera-naplóval kapcsolatban eszembe jut, hogy képet kell küldenem, de elektronikus formában csak szakálltalan van, most meg (másfél éve) orbitálisnak mondott szakállam van. Melyik legyek az "én"? Amikor ismerőseim rájöttek, hogy egy ideig így fogok kinézni, óvatosan, de rendre megkérdezték: akarsz róla beszélni?

Ágoston Zoltán