Nyáron, amikor a tengerpart felé autóztunk éjszaka, és megálltunk egy-egy benzinkútnál, menetrendszerűen érkezett a helyi kóbor kutya némi alig használt útiszendvics reményében. Nem mindegyiknek volt szerencséje, de a kisebbik lányom mindig udvariasan szóba elegyedett velük. „Az én nevem Balázs Blanka Margit, téged hogy hívnak?” A kutyák nem nagyon válaszoltak semmit, persze lehet, hogy csak nem figyeltünk eléggé. Amikor Blanka visszaült a helyére, az autóba, vidáman közölte: „én megmondtam a kóbor kutyának az én nevemet, s ő is megmondta az ő nevét”. Amikor kérdeztük, hogy hívták a kóbor kutyát, igen határozottan jött a válasz: „Karinának.”

No igen, úgy kellene bemutatkozni, hogy meg is mondjam a nevem, meg ne is, úgy tenni, mintha először látnám a dolgokat, amikről beszélek, meg nem is, el is mesélni a napokat, meg nem is. Nem szoktam naplót írni általában, bár, ha hosszabb időre utazom el valahová ismeretlen helyre, akkor készítek néhány feljegyzést – igyekszem begyűjteni a városokat, ahol járok. Szóval most úgy kellene tenni, mintha el is utaztam volna Kolozsvárról Kolozsvárra, meg nem is.

Ami majdhogynem így igaz egyébként, a mai nap olyan visszaszokós volt, egy ötnapos munkahétnyi távollét után visszacsatlakozni az itthoni dolgokhoz. Kolozsvár–Pécs–Görcsöny–Siklós–Szeged–Kolozsvár, ez majdnem olyan, mintha Kolozsvárról Kolozsvárra érkeztem volna. Vagy teljesen olyan.  

A visszaszokós napokon külön jó, ha nem kell sokat házon kívül lenni, ez most is így volt, délelőtt körbeszaladtam a várost, aztán végig itthonlét, hogy a lányokkal legyen valaki. Három nap alatt harmadszor néztük (nézték) meg az AristoCats című halhatatlant. Angolul „ev’rybody wants to be a cat” – lazaság és korlátlan vágyak. Magyarul „minden ember macska nem lehet” – egy kis figyelmeztetés, hogy sorompók azért vannak. Eredeti nyelven valahogy szívesebben nézem a filmeket. :)  

S ha már itt tartunk, a filmben a macskák többnyire normálisabbak az embereknél. Igaz, régen, amikor ezt a filmet néztem, nem nagyon figyeltem fel arra, hogy az alapkonfliktus elindítója az, hogy az utódok és rokonok nélkül elhalálozni készülő művésznő nem az amúgy lojális komornyikra hagyja végrendeletileg a vagyonát, hanem a macskáira. Edgár, a komornyik mostanság valahogy szimpatikusabb szereplőnek tűnik, mint gyerekkoromban... A macskák is rendben vannak azért, őket csak belerángatják ebbe az egész dologba.

A nap történetéhez és valóságához hozzátartozik még némi Spiró-olvasás, és ezzel az elbeszélés előreutaló funkcióját is abszolválom egyben, aztán elnyújtózom kontúrjaim között.