hirdetés

Visszatekintés

2008. szeptember 30. - Füzi László

Az eredmény minden várakozást felülmúló: Sirkó érett, összetett, gazdag és alázatos a szöveggel és a színházzal szemben, Ádám Tamás pedig a klasszikus darabot élővé formálta. Tulajdonképpen arra a töprengésemre felel ez az előadás, hogy a térben és időben tőlünk távollévő darabot lehet-e közel hozni hozzánk úgy, hogy a darabnak a tőlünk való távolságát is érzékelhessük. Lehet, úgy, ahogy Ádám Tamás tette.
hirdetés

Ha jól belegondolok, mindig viszolyogtam attól, hogy az, amit csinálok, tömbönként elkülönüljön egymástól, s persze nagyobbrészt össze is folyik minden, a hétvége mégis – lassan külön is vállalt – szünetet jelent. Néha egy-egy napnak is nehéz a végére érni, nemhogy ötnek, így szombaton reggel általában Ágival a civil, magánéleti teendőket vesszük sorra. Az „alapjáratból” lépünk ki ezzel is, lássuk, hogyan.
A szombat reggel mindig a piacé. Most ez azzal színesedett, hogy Péter fiunkat vittük háromnegyed hétre a vasútra, pesti programja volt, s persze, a nővéreit is kereste, Zsófiéknál aludt. Vasút után piac, Kecskemét egyik legsajátosabb színfoltjának tartom a piacot, légköre van még mindig. A szokásos áruk mellett most a gombakínálat lep meg, végül az őzlábgomba mellett döntünk. A reggeli, máskor is így van ez, csak a piac után következik, aztán megyünk újra a városba, mióta Ági szinte folyamatosan ásatáson van, minden ügyünket ilyenkor intézzük. Persze, közben könyvesbolt is, a kiadó által már jelzett Krasznahorkai-kötetet nem találom, általában kell egy-két hét, hogy az újdonságok eljussak hozzánk, viszont látok egy új Freud-monográfiát és egy magyarra csak most lefordított Joseph Conrad-regényt. Megjegyzem magamnak őket. A délután a kerté: a nyári kánikulában alig nyúltunk hozzá, aztán pedig jött az esős idő, szél, hűvös, így hát rendeznünk kell mindent, kár, hogy megint csak pár óránk van erre. Ági ritkítja az elburjánzott növényeket, a következő „ritkítást” már a természet végzi el, innentől lehet figyelni, hogy hogyan húzódnak vissza, aztán pedig szinte semmisülnek meg. Kár, hogy az ígért napsütésből semmi nem valósult meg. Este színházba megyünk, erről majd később.
A vasárnap délelőtt számomra megint a focié: lassan már négy-öt éve, hogy ezzel a mostani társasággal járok focizni, előtte legalább tíz évet kihagytam, kezdetben érződött is a játékomon, most már, azt hiszem, nem. Furcsa, hogy majdnem én vagyok a legöregebb, huszonévesek-harminconévesek vannak velem vagy játszanak ellenem. Még a biciklin ülve pont azon a ponton találkozom volt kolléganőmmel, amelyiken egy héttel ezelőtt is, ő a kutyáját sétáltatja, én pedig elgondolkodom azon, hogy valóban kilépünk-e az életünkből akkor, amikor azt érezzük, hogy kiléptünk, vagy csupán hisszük, hogy ez így történt… A fociról itt nem tudok eleget írni, csak pár megfigyelésemet rögzítem. Az első nem is a játékra vonatkozik, vagy csak áttételesen: bizonyos játéktudás, kondíció, hajlam után a valódi kérdés az, hogy az ember mennyire tud a játékra figyelni. Mennyire tud koncentrálni, felötlik-e a fejében egy-egy gondolat, valamilyen emlékfoszlány, ami eltereli a figyelmét, vagy teljes egészében azonosulni tud a játékkal. A bajnoki meccsek nézését (élőben) akkor hagytam abba, amikor észrevettem, hogy az éppen aktuális tanulmányokon gondolkodom, miközben a meccset néztem. (A pénteki KTE-Debrecen meccsre azért kimentem volna, de akkor Kiskőrösön, aztán pedig Soltvadkerten voltam Buda Ferivel és Iskanderrel.) Visszatérve az előzőekhez: csapda ez is, játszunk a kikapcsolódás kedvéért, de csak akkor tudunk jól játszani, ha a lehető legteljesebben koncentrálunk a játékra. Persze, tudom, a teljes koncentráció hozza meg a kikapcsolódást. Jól játszottunk, 6-2-re nyertünk. Öten öt ellen, ez az, amit ez a pálya még elvisel. Ha négyen játszunk négy ellen, akkor lehet szabadon kalandozni, mert nem tudjuk másképpen betölteni a teret. Ha öten játszunk öt ellen, akkor már posztok vannak, a pályának egy-egy szelete a miénk. Hátul játszottam, két vagy három gólpasszt (kanadai táblázat!) adtam, de nem csak az eredménynek örülök, hanem a játéknak is. Első ránézésre a másik csapat jobb játékosokból állt, de a mi csapatunk formálódott csapattá, a szövegből kiszólva mondom: a foci minden szépségét átéljük ilyenkor, s azt is elmondjuk magunknak, amit a foci kapcsán általában elmondanak… Tulajdonképpen érdekes, hetente egyszer találkozó, más-más munkát végző emberek összejönnek, s mindent megtesznek azért, hogy másfél-két óra alatt közösséget hozzanak létre, s hogy a játékban megtalálják magukat – és a másikat.
A foci után levezetésként (?) sörözés, jó beszélgetés, otthon ebéd, aztán megyünk Péterért a vasútra, s készülünk – ismét csak – a színházba. Közben belenézek az éppen aktuális angol focimeccsbe, s olvasok is valamennyit.
Színház… Az elmúlt héten három bemutatót láttunk, múlt vasárnap Visky András Megöltem az anyámat című darabjának felolvasószínházi előadását, itt volt András, meglepetés volt, hogy találkozhattam vele, régebben sűrűn írt nekünk, leveleztünk is sokat, mostanság jobban leköti a színháza és a kiadója. Andrást mindig Kovács András Ferenccel és Tompa Gáborral gondolom rokonnak, sokszor látom őket együtt, szeretem őket nagyon. Az előadás meglepetése Magyar Éva felszabadult játéka. Szombaton a távozó direktor, Bodolay Géza rendezésében Schimmelpfennig Az állatok birodalma című darabját játszották. Bodolay már régen elkötelezte magát Schimmelpfennig mellett, ha jól emlékszem, ez a negyedik darabja, amit itt megrendezett – de ő sohasem csak darabot rendez, hanem a saját világát is belehelyezi a darabba. A vasárnap esti bemutató Gogoltól Az egy őrült naplója, Sirkó Lászlóval, Ádám Tamás rendezésében. Nyilván bátorság kell ahhoz, hogy valaki Darvas Iván után Popriscsinként lépjen színpadra, ahogy ahhoz is, hogy valaki rendezőként nyúljon ehhez a darabhoz, mert hiszen a darab klasszikusként létezik. Az eredmény minden várakozást felülmúló: Sirkó érett, összetett, gazdag és alázatos a szöveggel és a színházzal szemben, Ádám Tamás pedig a klasszikus darabot élővé formálta. Tulajdonképpen arra a töprengésemre felel ez az előadás, hogy a térben és időben tőlünk távollévő darabot lehet-e közel hozni hozzánk úgy, hogy a darabnak a tőlünk való távolságát is érzékelhessük. Lehet, úgy, ahogy Ádám Tamás tette.
Az estének még nincs vége. A színházban barátainkkal találkozunk, beülünk valahova, beszélgetünk, családi dolgokról, erről-arról, ahogyan annak egy normális világban történnie kell. Aztán pedig azon gondolkodom, hogy kivételes volt-e ez a nap, vagy nem…

Füzi László

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.