hirdetés

Visszavezet

2018. március 28. - zEtna

Úgy tűnik, elkerülhetetlen, hogy a magyar nyelven alakuló irodalomhoz (is) a Magyarország államhatárát jelentő adminisztrációs vonal elhelyezkedése felől közelítsünk. Így leszünk mi, vajdaságiak/délvidékiek (lám, az államhatár-perspektíva a fogalomhasználatot is kijelöli) határon túliak... – A zEtna naplóját Döme Szabolcs írta.

hirdetés

Termékeny bizonytalanság. Röviden így jellemezném a fiatal vajdasági magyar írók helyzetét.

Úgy tűnik, elkerülhetetlen, hogy a magyar nyelven alakuló irodalomhoz (is) a Magyarország államhatárát jelentő adminisztrációs vonal elhelyezkedése felől közelítsünk. Így leszünk mi, vajdaságiak/délvidékiek (lám, az államhatár-perspektíva a fogalomhasználatot is kijelöli) határon túliak több más, gyönyörű vidék magyarjaival együtt, akiknek úgy hozta az élet, hogy nem Magyarországon születtek és nevelkedtek.

Megítélésem szerint a magyar irodalom egyik alrendszereként alakuló vajdasági magyar irodalom témavilágát uralják a 90-es évek délszláv háborúiból, konfliktusaiból merítő szövegek, az egyéni és kollektív traumák megfogalmazási kísérletei, valamint a jugónosztalgia. Ez teljességgel érthető.

Illik vagy nem, az a helyzet, hogy bennem már nincs jugónosztalgia (1988-ban születtem). Nehezen körülírható emberi feszültség az én Jugoszlávia-élményem, ami gyermekkori környezetem érzelmi-indulati ingatagságából, a szorongás és sebezhetőség általános légköréből táplálkozik. Az én Jugoszlávia-tapasztalatom a visszaemlékezők által elmondottakból épül fel.

A leírt szavak olvasó nélkül üres vázak csupán. Az írás önmagamra nyit ablakot. Visszavezet. Amikor megfogalmazok valamit, ismeretekhez jutok önmagamról. És ha elég ügyes vagyok, reménykedhetek akár abban is, hogy az olvasó is értékes (igaz, talán nem piacképes) tudást szerez a szöveg olvasásakor – saját magáról.
Újra és újra ámulattal tölt el, milyen kényszeresen, erőlködve és kitartóan próbáljuk belegyömöszölni a világot azokba a narratív struktúrákba, melyeket ismerünk, illetve amelyeket megalkotni,megszőni képesek vagyunk. Próbáljuk fogalmilag megragadni, „megfogni" azt, ami ijesztő, érthetetlen, elgondolkodtató, bámulatos, felfoghatatlan és végtelen – végső soron azt, amit jobb híján úgy nevezünk: élet. Mert nevezni mégiscsak kell valahogyan. Muszáj.

A munka ez: meg kell próbálni leírni a leírhatatlant. Valószínűleg éppen azért, hogy értelemmel, jelentéssel töltődjön fel a fogalompár: leírható/leírhatatlan. Hogy megtudhassuk, mi jelenti a különbséget közöttük. Sziszifuszi munka. Közben pedig ugyanúgy vergődünk, mint a kifogott halak, csak mi a nyelv hálójában. Halak a hálóban, zseniális Pilinszky tömörsége.

A háló, amelyről ő ír, számomra elsősorban a nyelv hálójába belegabalyodott, abból szabadulni képtelen ember jelképe. Minél keservesebben erőlködök, annál biztosabban fogva tart, annál szorosabban körém fonódik, egyre kisebb a menekülés esélye: „Egymást túlkiáltó szónkra / visszhang sem felel; / öldökölnünk és csatáznunk / nincs miért, de kell." Miközben szabadulnánk, másokat is bevonunk nyelvi küzdelmeinkbe. Járulékos veszteség. Beszélni és írni is csak valakihez, valamihez lehet, pontosabban csak így érdemes.

Jugónosztalgia nincs bennem. Van helyette más. Ha már műhelynapló, következzék egy részlet az egyik legfrissebb szövegből, ami eddig láthatatlan volt az irodalmi nyilvánosság számára. Határon onnan és határon innen egyaránt. A rövidpróza címe B urself.

„A hídon, a felül és oldalt elhelyezkedő, nagy teljesítményű reflektorok miatt olyan érzésem támadt, mintha Niával egy sárga falú alagútban kerékpároznánk. Egy alagútban, amit az éjszaka érctömbjébe fúrtak. Az X alakú, rozsdás rácsszerkezet festett, színes firkáin egy pillanatra megakadt a szemem: „KURAC", „Fight Club", „halál!", „Digital Canaan". Áttekertünk a hídon. A strandra.

Mindjárt odaérünk, kiáltotta nevetve Nia.

Remélem, senki más nem lesz ott, mondtam.

Letértünk a közútról egy salakkal felszórt, sötét ösvényre. A távolban, az ég alján apró, glóriás gömbök színes halmaza hunyorgott: a közeli település villanyfényei. Jobbról elvadult cserjék, magasra nőtt gaz a lejtős töltésoldalon. A folyóparton sötétlő nyárfák sorfala. Mindezek fölött feszült az égbolt a csillagképek fehérlő pontjaival: mint korpaszemcsékkel borított, széles, sötétkék inggallér egy samponreklámban.

A strand, ahogyan vártuk, üres volt. Leoltottuk a lámpákat a kerékpáron. Amint a szemem hozzászokott, a sötétség szürkésbarna homállyá olvadt. Kivehetővé vált Nia alakja. Válla, csípője, lábai. Amikor aktiválta az okostelefont, hogy ellenőrizzen rajta valamit, a képernyő fénye világoskék derengést vont arca köré. Hátizsákjából italt, poharakat húzott elő. Leterítettem a napozógyékényt a fürdőzők által keményre taposott folyóparti talajra.

Meztelenre vetkőztünk. Bort töltöttem a műanyag poharakba. Egymás mellett ültünk. Összeért a vállunk. Csupasz bőrünk szűrőjén, a hátunkon, a karunkon, a hasunkon, a combunkon, az ajkainkon keresztül mintha elkezdett volna átáramlani rajtunk mindaz, ami körülvett bennünket: a tücsökciripelés, a fölénk hajló lombok fekete karfiolmintázata, a másik testének izzása a sötétben, a bagolyhuhogás, a szemközti csónakkikötő reflektorainak fénynyelvei a folyó felszínén. Izgató volt a tudat, hogy csak egymásba menekülhetünk, ha kitátja ránk ezercsillagú állkapcsát a nyári éjszaka. A Vénusz úgy ragyogott fölöttünk, mint egy ékköves orrpiercing. [...]"


Döme Szabolcs

zEtna

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.