A Margit-híd közepén jött velem szemben, pontosabban a sziget és Pest között félúton jártam, némi kiegyensúlyozottság volt észlelhető a dolgokhoz való hozzáállásomban, mert ezen a kedden hosszú ideje először voltam uszodában, illetve másodszor, de most többet úsztam, mint három nappal ezelőtt, igaz, még mindig keveset, de a tény maga megnyugtatja az embert, hogy eszerint van valamiféle folytonosság, van valamiféle viszony a testemmel, szembejött velem az a fura figura, miközben a vállamat jólesően vágta a sportzsák madzagja – amely sportzsák (amit aktatáska és bevásárlószatyor helyett is használok, vagy zseb helyett, ha magammal viszem a szemüvegemet, és a doboz szivart, ami már ingzsebbe, nadrágzsebbe ilyen melegben még talán befér ugyan, de nagyon nehéz kihalászni onnan, és könnyen összenyomódik) teljesen irracionális viselet, abszolút ésszerűtlen, kifejezetten unpraktikus, mit mondjak még, fokozhatatlan: könnyen otthagyom kávéházban, mert oly könnyen elveszti formáját, mint egy kiszúrt luftballon, ha egy szék alá teszem, vagy ráakasztom a szék fájára, ami olyan jó ötletnek tűnik elsőre, egyszerűen felszívódik a térben, mint egy esernyő, ha kisüt a nap, mikor beülünk valahová, és külön memorizálnunk kell, hogy nem szabad ottfelejteni; könyv, dosszié, de ami a legfontosabb, a számlatömb, amit ugye, az író gyakran hurcol magával, összegyűrődik benne, sőt, átnedvesedik, a szivar elgörbül, főleg uszoda után, mivel a duzzadt nejlonszatyor, amibe a törülközőt és a fürdőnadrágot és fürdőpapucsot gyömöszölöm, a szaunában, ahova szeretem beakasztani, teljesen értelmetlenül, mert amúgy sem tudok vigyázni rá, régen mindig lestem ki a szauna ajtajának keskeny ablakán, de egyébként nincs benne semmilyen érték, ez a vigyázás, ez csak valamilyen paranoid reflex, le is szoktam róla, de persze, ha már szembeülök az ablakkal, mert ott van hely, a belépő fej nélküli testeket is szemügyre szoktam venni, próbálok rájönni, milyen lehet a fej, de nincs összefüggés a test szépsége és az arc között, egyszerűen kitalálhatatlan az arc a testből, utána persze már, hogy láttuk az egészet, mélyen összefügg vele, abszolút szükségszerűnek tűnik, és, ahogyan Bódynak magyarázta a bolond festőbarátja, a Kárpátiában, 1971-ben, ahol ott ültem némán, mint a Gábor famulusa, milyen igaza volt Hessének, mondta a bolond festő, akit Gábor annyira kedvelt, egy női térdből, ha sokáig nézed, ki lehet következtetni a nő arcát, nos, nem tudom, utólag, talán, és a szauna előterébe fölakasztott nejlonszatyor – erre külön rituálém van: az egyik fület áthúzom a másikon, így is nehezítem az illetéktelen belehatolást, és úgy akasztom föl – óhatatlanul nedves lesz, a folytonos párafelhőből, a tusolókból a testekről továbbfröcskölő vízsugárból vízcseppek csapódnak le rá, és hiába törölgetem a nedves törülközővel az öltözőben, valamennyire mindig nedves marad, ráadásul ez a nejlonszatyor-rendszer, amit én teljesen eredetien kialakítottam magamnak, tökéletesen és végletesen tipikus: ugyanúgy rázzák ki negyven és ötven körüli férfiak az uszodai papucsot egy nejlonszatyorba tett nejlonszatyorból a földre, mint én, ugyanúgy göngyölik a nedves törülközőbe a még nedvesebb fürdőnadrágjukat, és ugyanúgy kötik zsinórra a számot a fürdőnadrágjuk elejére, és ugyanúgy mobiltelefonálnak, mint én, meztelenül, a szekrénysor között, ha megszólal, miközben vetkőznek, vagy öltöznek, ha meghallják a csöngést, ugyanazzal a vehemenciával kapnak utána, tépik ki az övükre erősített kistáskából, mintha az életükről volna szó, a Szikszai hívott, leadás volt az ÉS-ben, mondom, kedd, hogy kihúzhat-e a Dettiről szóló szövegemből valamit, mert megjelennek a képei, gondolom az eheti számban, és én engedélyt adtam rá, látatlanban, a rám jellemző nagyvonalúsággal, illetve felelőtlenséggel, és egy színházigazgató, aki azt hitte, benne vagyok egy pályázat zsűrijében, szerencsére nem voltam benne, és ha a sportzsák jól meg van rakva, esetleg van még benne egy liter szénsavmentes ásványvíz is, vagy egy szép alma, ami átmelegszik ebben az időben, ez is meglehetősen typisch, és ki akarok venni belőle valamit, akkor úgy kell turkálnom benne, mint egy női retikülben, mint ahogy könyékig vájkál az állatorvos a tehénben a kisborjú születésekor, úgy kotorászok vakon a mélyén, szitkozódom, tapintásra próbálom kivenni a papírzsebkendőtasakot, szemüvegtokot, doboz gyufát, de valamikor rászoktam, és úgy vagyok vele, mint a szivarral, sajnálnám letenni, arról nem beszélve, hogy mindössze 1000 forint volt, Szegeden, két éve, és annyira megörültem neki, hogy rögtön kettőt is vettem belőle, és nagyon erős, de ha nagyon meg van rakva, mondjuk bevásárlás után, vagy könyvtári könyvek visszavitele esetén, kézben vinni egyáltalán nem kényelmes, mert csomóra kell fogni a száját, és hamar elfárad a csuklóm, és hozzáütődik szüntelenül a combomhoz, és ha vállra akasztom, annyira a vállamba tud vágni, hogy utána órákig látszik a zsinórok vörös nyoma a bőrömön – amikor megpillantottam a férfit, aki fölemelte pólóját, és megveregette a barnára sült hasát, jólesően, úgy tűnt legalábbis, onnan a távolból.

          Amikor a közelembe ért, már egészen más volt a helyzet, szúrós tekintet, nagydarab izmos férfi volt, szúrósan megnézett, és ez a szúrós pillantás közben valahogy könyörgőre változott, klasszikus kutyapillantás, séta előtt, a számban fityegő szivarra meredt, de hang alig jött ki a torkán, valami olyasmit hallottam ki belőle, de inkább cuppogáshoz hasonlított ez a hang, hogy „cigaretta”, és ekkor, nem tudom, ez is tipikus nálam, valami nagy mérges düh szállt le rám, mint ködfelhő, és úgy tettem, mintha nem érteném, vannak lágy napok, és vannak mérges, dühös napok, igen, koldus volt, tartott, határozott léptekkel a Sziget felé, se közel se távol nem volt senki, hirtelen úgy éreztem, most bedobhatna a Dunába, és talán még igaza is volna, pedig nem volt nálam cigaretta, mondjuk lehet, hogy azt mondta, „egy százast”, ingadoztam a kettő között, olyan nehezen préselte ki magából, ez egy gyakorlatlan koldus volt, még nagyon büszke, és gyűlölt azért a kemény és szikra empátiát sem tükröző tekintetért, ahogyan elkaptam róla, látta, hogy értem, és úgy teszek, mintha nem érteném, ki volt száradva a szája, rátapadt a nyelve a szájpadlására, cserepes volt az ajka, és elvadult volt, mint egy ausztráliai ősember, fölnéztem a Jászai Mari térre, egyenesen a Réz Pál erkélyére, remélem, nem látott meg, hogy is láthatott volna, egy gyufaszál letört fejénél is kisebb vagyok onnan nézve, és elképzeltem, hogy ez a pacák most fölemel és beledob a Dunába, még meg is gyorsítottam a lépteimet, láttam magam, ahogyan zuhanok a szürkészöld habok felé, persze életben maradnék, persze, spiccel esnék lefelé, próbálnám a testfelületet, amely majd a vízfelülettel érintkezik, minimalizálni.