A vasútállomás pénztárában gyönyörű lány ad jegyet. Szelíd szemek, intelligens tekintet. Barna haját egészen rövidre nyíratta, de ettől még nőiesebb. Körmét nem festi, s bizonyosan nem is dohányzik. El tudok képzelni olyan kamaszt, aki naponta e finom jelenség miatt állja végig a sort – közben kedvére figyelheti az egyre kedvesebb mozdulatokat –, s persze jegyet is vesz, mert így szót válhat a lánnyal. Aztán elutazik, hogy visszatérhessen sorban állni. Mintha láttam volna már ezt a lányt valamelyik francia filmben, talán Truffaut trilógiájában, de illene a „lakótársak” közé is.
*
          Mindezzel elárultam, ha valaki szép győri lányt szeretne látni, elég eljönnie az állomásig, s beállnia a sorba. Ha viszont többre kíváncsi, akkor sem kell messzire mennie, az állomás előtt balra van a Révai Gimnázium, oda járnak a legszebb és a legokosabb győri lányok. Ráadásul oda menekült, s onnan menekült tovább egy év után Weöres Sándor. Közben Kosztolányival levelezett.
          „Kedves Mester, immár ismét Győrben vagyok, nagyon megörültem a Mester sorainak, amik már itt vártak a győri szobám asztalán… Azt kérdezi Mester, mi történt velem és miért hallgatok. Ami az elsőt illeti, nem sok új dolog ért: talán az az egész újabb, hogy minthogy magyar-horvát vérkeveredésből származom és ebből valami lehetetlen zagyvalék jött ki, a tehetetlenség, egyoldalúság, félszegség, szabadosság, túlságos-nyíltság, egoizmus és igába-törni-nem-akarás keveréke vagyok… tanáraim közt van aki zseninek, van aki hülyének tart és van olyan is, aki anélkül hogy valamilyen csoportba is sorozna, utál. Az egyik, mindenki előtt köztudomásúan, tényleges szellemi rokkant, valóságos kollégialitással bánik velem, egy másik magányra-kárhozott szegénynek érzi magát és engem sorstársának érez, amiben az se zavarja, hogy egyáltalán nem élek magányosan, diáktársaimmal majdnem minden nap összekerülök, vagy az én lakásomon, vagy valamelyikükén, vagy a korzón, ahol a lehető legéretlenebb ötleteket valósítjuk meg a diáklányokkal, vagy a cseléd-márikkal szemben…”
*
          Tekintélyes időmennyiség jönne ki, ha elkezdeném számolni, mennyi időt töltöttem életemben vonaton. Kétévesen az első út, át az országon, Beregszászba, nagyszüleimhez. Ott tanultam meg beszélni is. Ugyanez még sokszor, a Szovjetunió-szagú katonákkal körülvéve. A Tiszán áthaladva figyeltük nővéremmel, mikor érünk a folyó közepére, honnantól már nem Magyarország. Vagy az út Torontóból New Yorkba, a bevándorlási hivatal emberének kérdéseire válaszolva, aki magyar nevet viselt, de ő úgy vélte, lengyel őseitől örökölte. Sokáig a Hudson partján haladt a vonat, a folyó közepén világítótorony jelezte, ott is létezhet egy másik élet.
*
          Ha a vonat meg sem állna a tengerig. Holnap reggel arra ébrednék, hogy látom az Adria fényeit. Varga Mátyás mesélte, számára nélkülözhetetlen a lassú vonatozás Splitig, a felkészülés a megérkezésre. Most jött meg Hvarról, írja, más szögben érte már a fény, mint nyár elején, a Négy pálma nevezetű kávéház teraszán, ahol Mikola Gyöngyi Tolnai-kötetét olvasta. Júniusban, Hollán lenyűgöző pannonhalmi kiállítása után beszélgetve (Hollán fákat rajzol és fest), Mátyás Michael Donhauser kötetéért lelkesedett – Kérvény a réthez -, s reggel, indulás előtt hirtelen ezt vettem le a polcról, hogy a Tatabánya környéki hegyek közé érve rábukkanjak a Nyárvég című versre, Szijj Ferenc fordításában:

              
                „Ezután, ha a nyár után, és el és nyugszik
               Még és napokig, egy nappal se múlik, ha a fák
               Ahogy hajlanak, ahogy és a domboldalon, és
               Ahogy elűzve és várok, ahogy menekülve a város
               Így peremére, így a nyár peremén, ahol könnyebb
               És lágyabb és pirosabb és érett, így az esti
               Az égen, ha és ahogy felkel és fúj, és hogy
               És lebben a lomb, ring, így a csúcsa
               Így a teste a fának, a hosszabb, az ingóbb ágakon, így és
               Vagy mintha egy kezdet lélegzése volna, így hajlik
               És hullik, de a szilvák már és csak alig, melyek
               Súlyosan és csüggnek így telten és mélyen, a fény
               Sürejében, és inognak ők is, ha és megint egy hűvösebb
               Egy fuvallatban és hanyatlik a nyár, hanyatlik ahogy és
               Gyümölcsei így a körték súlya alatt, a harmattól
               Akkor harmatos, még mozdulatszegény, emlékbehajló, így
               Ahogy mintha a csend, a napok nélküli nyár, míg és egy enyhébb
               Egy csillámlás a körtefa, és a finomabb, a levelein
               Ahogy fénylőn és fénylik, így a mosoly és így a fűben is
               Így a domboldalon és mulandón, mintha és volna
               Még és kibékülés, békületlen, most a veszteségben
*
          Hiányzott a humorod, hogy együtt nevessünk, mondja Mása, akit még Csehov egy meg nem írt darabjából ismerek. (Ő elutazott Moszkvába.)
*
          Arra gondoltam, hazafelé majd Mása ül velem szemben, még ismeretlenül, Maruszjaként, s lassanként fölfedezem, ahogyan ujjai megpihennek a könyvön, ahogyan homloka domborodik, ahogyan szétzilálódott kontyát igazgatja. (Bizony hosszú az út Moszkvától.) És amikor a kalauztól megkérdezi, mire ér a vonat Győrbe, beleszeretek hangjába. Arra gondoltam, majd észreveszi hogy figyelem, kérdőn néz kék szemével, erre én megkérdezem, beleírhatom-e a naplóba. És akkor ő kíváncsi lesz. Rám. És azt feleli, jó, csak ne idealizáljam. Akkor rögtön lenne értelme a naplóírásnak.

Villányi László