A vonatúton egy ultrakonzervatív nagymamát hallgathattam, ha épp nem aludtam. Egy Benjámin nevű, meglehetősen nyámnyila, kövérkés fiút istápolt, s még olyasmibe is beleszólt, miképp fújja ki az orrát a fiú, aztán chipset ettek és a nagymama (feltehetően nyugdíjas orvos) a vashiányról tartott előadást, hogy ne csak fehér, hanem vörös húst is egyen szegény Benjámin, mert arra is szükség van néha a vérképzéshez. Lassan 17 éve nem ettem húst, aztán nincsen vashiányom.

          Pestre a www.terasz.hu miatt kellett utaznom. Elég nehéz az ügy. 2006-os év elején vettem át a főszerkesztést. Nem ez okoz gondot, gondolkodni, improvizálni, dönteni elég hatékonyan tudok, csak a pénzszerzéshez nincsen meg a kapcsolatrendszerem. A finanszírozással támadt gondunk folyamatában növekedett, a tulajdonos csak mecénásként működött, s hét év alatt (ennyi ideje létezik az oldal) megváltozott az élete. Bari Károly jut eszembe erről a szituációról, az első könyvem ő adta ki, kaptam tőle egy levelet, hogy Robert, ha van még ilyen verse, akkor küldjön, csinálunk könyvet. Volt olyan versem, s meglett a könyv. De ahogy elkészült, hiába próbáltam valami mód kötődni továbbra is Barihoz, nem ment. A személyesből átcsúszott a kapcsolat formálisba. Bari másfél évig szolgált tizenhat kortárs művészt, gondolom elege lett belőle. Én csak egy év szolgálatnál tartok, de oly emberi minőségekkel találkoztam, hogy megértem a terasz tulajdonosát, amiért hét év után elege lett. Sok apró hűtlenség, árulás… Összeadódnak.

          Ott ültünk négyen a Centrálban, ettünk és trécseltünk, ki mit tudott intézni, ki mennyire lát előre, milyen stratégia mentén menthető meg egy csak kultúrával foglalkozó, anyagi hasznot nem hajtó, magánkézben lévő weboldal. Racionálisan egy jól prosperáló vállalkozás presztízs-oldala lehetnénk maximum. A kulturális lappiac túltelített, ha elkezdünk pályázni, más elől vesszük el az egyre kevesebb pénzt, de mondjuk nekünk sincs, akkor mi legyen? A tartozásainkat - úgy tűnik - egy hónapon belül le tudjuk dolgozni. A beszélgetés vége felé a félkomoly ökörködés közben az a javaslat is elhangzott, hogy nem társkeresőt, hanem egy jó kurva-oldalt kellene csinálni. Négyünkből én voltam az egyetlen – ezek szerint -, aki még nem látott ilyet. Ebben tényleg lehet üzlet. Az előbb rákerestem egyre, amelyet emlegettek. Elképesztő, de komolyan. Nem az utcán, hanem ott vannak a lányok fényképpel, ráklikkelsz, kijön nagyobban, több képpel, elérhetőséggel, munkaidővel. Legyen, mondjuk Nóricica! Rövid üzenetében közli: „Buja barna vár kényeztető hancúrozásra, de egy másik csinos barátnőjével is a rendelkezésedre áll! Vagy egy másik: „Kedves, vidám természetű, magára és környezetére igényes lány, privát otthonában popót és franciát kedvelő, aranyos, igényes Urak látogatását várja.” Hát ezen felröhögtem. És sorban ott vannak a new girl Monák, az update Lizák, sőt Kinga is back!

          Még az egyetemen akadt egy lány, akiről azt gondoltam, ilyesmiből él, aztán kiderült, nem is csak ő. Egyszer mesélt is egy másik arról, hogy ő virsli ujjú, vörös fejű, ötvenes, kövér vállalkozókkal azért nem megy el, hanem csak akivel neki is kedve van, és sok a visszatérő vendég. Hát Kafka Franzi is kurvázott, én valahogy mégis ki tudtam hagyni ezt a műfajt az életemből. Bár többektől hallottam: egy jó kurva olcsóbb, mint a feleség.

          A vonaton rádiót hallgattam a mobilomon, egy darabig barokk kamarazenét, aztán amikor operára váltottak, áttértem egy betelefonálós politikai műsorra. Mennyire divatosak mostanában az ilyen illúzió-műsorok! Oldalfüggetlenül mindenki hajtogatja a magáét, és a kórus ismétel. Azon kaptam magam, hogy belealudtam. Ezen is tudtam nevetni egyet. Aztán olvastam egy órácskát, a vonat elég tömött, egyetemisták sokan, többnyire tanultak, vagy hallgatták az mp3 lejátszójukat. A nagyszülők unokákat fuvaroztak. Mindenfelé prüszkölő, harákoló, krákogó emberek. Remélem, nem leszek újra beteg. Elég volt a karácsonyt végigfeküdni. A vasútállomásról hazasétálok, bő fél óra. A városban alig lézengenek az emberek. Mivé lett a mediterrán hangulat?