Az egyik harcot követően Iztaccíhuatl fülébe jutott, hogy Popocatepetl a harc során az életét vesztette. Az uralkodó lánya belehalt fájdalmába. Popocatepetl azonban épen és egészségben tért vissza a harcból. Amikor megpillantotta szerelme halott testét, ráhelyezte a hegyre és fölé hajolt. Ha szemügyre vesszük az egymás szomszédságában álló két vulkánt, "Popo” valóban ülő férfit ábrázol, míg "Izta” fekvő hölgyet. Ha jobban megnézzük őket, akkor szemünkbe tűnik a lány feje, nyaka, hasa, melle, felhúzott térde. A hegymászók is a testrészek elnevezései alapján nevezik a vulkán egyes részeit.

A Popocatepetl minden irányból már messziről látszódik, magasan emelkedik a környező hegyek, fennsíkok fölé. Először Pueblából láttam meg a két ég felé kapaszkodó hegykúpot. Akkor eldöntöttem, kiderítem, hogyan lehet a vulkánok közelébe férkőzni. Átlapoztam az útikönyvet, és lőn: a Parque Nacional de Volcanes Nemzeti Parkból. Először Amecameca városba kell eljutnom, amely a vulkán alatt fekszik, és onnan vezet autóút a Paso de Cortez szorosba, 3800 m magasba.

Haladunk a vulkánok felé, és bámuljuk a fenséges, felhőkbe burkolt látomásokat, és latolgatjuk, hogyan jutunk fel a napfényben csillogó hegycsúcsokra. Sem hegymászó-felszerelésünk, sem vízálló cipőnk, a kondíciónkról nem is beszélve. Nézegetjük a hegyet, és nem tudjuk eldönteni, láva vagy hó csillog a magasban.

Amecamecát könnyedén megtaláljuk, szokványos spanyol gyarmati város: négyszög alakú főtér, középen park padokkal és pálmafákkal, a park körül épületek utcai árusokkal, akik tortillát és tacost árulnak, amely kebab benyomását kelti. És óriási piactér, ahol minden megtalálható: mandarin és narancs, avokádó és görögdinnye, és megannyi egzotikus gyümölcs.

Több ember útbaigazítására szorulunk, míg megtaláljuk a parkba vezető utat. A hegy tövében sorompó, egyenruhás rendőrök géppisztollyal. Őrzik a vulkánokat. Esteledik. Fél hat körül már nyugodni készül Mexikóban a nap. Valamit kérdeznek. Paso de Orizabe, feleli barátom. Egymásra pillantanak. Észbe kapunk, véletlenül Mexikó legmagasabb hegyének nevét ejtette ki a száján. Mintha Brünnben kérdeznénk rá a pozsonyi várra. Paso de Cortéz, helyesbítünk. Hajthatatlannak tűnnek. Csak nézelődni akarunk, nem megmászni. Pár percet kérünk. A katonák tétováznak, kicsit váratnak, majd felemelik a sorompót.

Kacskaringós hegyi úton haladunk egyre magasabbra. A fák tövében sárgálló, hosszú szárú fűcsomók. Egyes fák feketék, megperzselte őket a vulkán lángoló heve. Megállunk a megfigyelőállomáson. Két mogorva öregúr üldögél odabent. Megnézzük a falra ragasztott fényképeket. Meleg kabátba bugyolált hegymászók jégcsákányokkal küszködnek a fagyos széllel, akár a Delta tévés magazin elején. Nézem a képet, és egyre kevésbé tűnik valószínűnek, hogy holnap belekukkantok a vulkán kráterébe.

Megmászható a Popo, kérdezem az egyik életunt öregurat, és a Popóra mutatok. A fejét ingatja. Nem ma este, magyarázom. Manyána, mondom, holnap, nem éjjel akarok útnak indulni. Füstöl, feleli, nem lehet.

Odakint velőig hatoló hideg szél fúj. Odamegyek a vulkánt fent őrző géppisztolyos katonához, nála is érdeklődöm, megmászhatjuk-e. Vagy legalább sétálhatunk-e egyet a környékén. Ő is hajthatatlan. Mondtam, szól a barátom, hogy tilos. Hiszen füstölög. Megmérgezhet a füstje.

Ha nem, hát nem. Akkor legalább a látványban gyönyörködöm: jobbra a Popo magaslik, a tántoríthatatlan, szilárd hegytömb, a megtermett katona, balra pedig az Izta domború teste fekszik a hegyvonulaton, kecses nőként nyújtózva. A nap utolsó sugarai simogatják a két szerelmest.

3800 méter magasba feljuthatunk autóval, csodálkozom. De a fejem szédül, nehezen kapok levegőt. Keressünk szállodát, ajánlja a barátom, és 100 pesóért az első szállóban kapunk is egy szobát. Több emeletes szálloda sok szobával, elég színvonalas az ellátottsága, mégis hihetetlenül olcsó. Talán mert csődöt mondott a turizmus a Popo füstölgése miatt. A vulkán kráteréből pár percenként fehéres-sárga gomolyfelhő távozik, aztán szertefoszlik. Aztán újabb képződik. A mogorva vulkán néha egész sokáig magában tartja a pipafüstöt, és csak hosszú idő elteltével engedi ki tüdőjéből a felgyülemlett felhőcskéket.

Popo nemcsak Amecameca városára, de a környező városokat és a másfél órányira fekvő Mexico cityre is jelentős veszélyt jelent, egész oda hullhat a láva. Amikor a vulkán működése erősödik, lezárják a repteret és evakuálják a közeli lakosságot. Az állandó készenlét hozzátartozik a lakosok életéhez. De nem haragudhatunk háborgása miatt a vulkánra: a történelem folyamán mindvégig működött, és az emberek telepedtek le a környékén és építették a közelébe fővárosukat, hogy közelebb legyenek termékeny hamujához. Ha olykor kitör, magukra vessenek.

A portás megerősíti a fásult öregúr és a katonák kijelentését: a Popo pár éve kitört, és nevéhez híven azóta is pöfékel. De az Izta kihunyt tűzhányó, 2-3 napos túrával fel lehet hozzá jutni, ami azt jelenti, hogy egy vagy két éjszakát négyezer méter magasban kell tölteni. És át kell jutni egy gleccseren is. Már Amecamecában remegtető hideg van, milyen hideg és szél lehet olyan magasságban. Ráadásul sátrunk sincs. Nincs mese: megerőltető testmozgás helyett marad a passzív alulról gyönyörködés.

A forró zuhany után magamra veszem az összes ruhám és bebugyolálom magam a hálózsákomba, ahogy a mexikóiak töltik tortillatésztába a tölteléket. Szia, tacos, nevet a barátom, téged is disznóhússal töltöttek?

2005. január 12.