Hát talán ott, hogy 2011 júliusában baromi meleg volt a fővárosban, az emberek napközben céltalanul lézengtek az utcákon, a szerkesztőségben pedig, ahol akkoriban dolgoztam, nem volt légkondicionáló, csak egy berregő ventilátor kavarta a forró levegőt.

Ott kell kezdjem, hogy péntek délután váratlanul feltámadt a szél. Ez aztán őt magát, mármint a szelet  is annyira meglepte, hogy rögtön be is törte a titkárnőnk szobájának ablakát. Ez után a rezignált beletörődéssel fogadott esemény után Anita nénivel beléptünk a konyhába, ahol valamilyen rejtett zugból elemi erővel előtörő rohadó szag csapott meg minket. Nem tartott sokáig kinyomoznunk, hogy az egyik kollégánk által a hűtőben hagyott gyanús ételhordóban található valódi szörnyre emlékeztető káposztás húsdarab volt a bűz forrása. Akkor még nem tudtam, hogy az összetört üveg és a rohadó hús bizony szimbolikusan előrevetíti, hogy milyen jó dolgok fognak velem történni a hétvégén.

Merthogy képzeljétek, kisonokáim, egyre közeledett a születésnapom, a 29., amely tény időről időre apró kétségbeesésekbe taszajtott, hiszen már a szomszéd néni is azzal fogadott akkoriban, hogy ideje férjhez mennem, mert negyvenéves kor után már nem számít egy nő semminek. Mondataira csak bólogatni tudtam, és nem hívtam fel a figyelmét arra, hogy én azért még nem vagyok negyven, hátha mégis úgy lehet, hogy tényleg maholnap negyven leszek. Ki tudja, mi történik harminc után, lehet, tényleg annyira repül az idő...

Mindenesetre péntek este azért csak elmentem otthonról, hiszen kinek van kedve a forró lakásban üldögélni. Találkoztam is Vera nénivel, aki három argentin úr egyhetes pesztrálásában segédkezett már napok óta. Az argentinok nagy tervekkel érkeztek Budapestre, amely már akkoriban is igen pezsgő és csalogató desztináció volt a külföldiek számára, és sokkal olcsóbb, mint manapság. Az argentinok a filmiparban dolgoztak, Saci nénin keresztül érkeztek hozzánk és nála is laktak, Saci néni ugyanis a húszas éveiben rövidebb ideig egy argentin operatőrrel folytatott viszonyt.

Az argentinok akkor már napok óta a város legdivatosabb szórakozóhelyein költötték a pénzüket, aznap este az akkor legnépszerűbb Mika Tivadar Mulató volt soron, és bár magam nem igazán kedveltem azt a helyet, mert akkoriban őszintén szólva Pesten egy jó helyet nem tudtam mondani, ahol szívesen töltöttem időmet, én is oda mentem. Sok szót nem is fecsérelnék arra, mit csináltak akkoriban a fiatal pesti hölgyek és urak egy mulatóban, mert a kilencven százalékuk pohár italokkal a kezében állt és beszélgetett, néhányan pedig az alagsorban található tánctéren kínozták magukat a forróságban. Mi kedélyesen cseverésztünk és decensen iszogattunk, amikor észrevettük, hogy Saci néni bőrkabátja nincs meg. Szomorúan vettük tudomásul, hogy ezen a helyen bizony lopnak, így aztán mikor a táskámat kinyitva észrevettem, egyáltalán nem csodálkoztam azon, hogy az én pénztárcám is hiányzik. Pest az Pest, ott bizony lopnak, csalnak, hazudnak, ezt jegyezzétek meg, kisonokáim. És ez már így lesz, míg világ a világ.

Másnap reggel esküvőre voltunk hivatalosak, régi barátaink kötötték össze életüket, én pedig igazi földönfutóként érkeztem az eseményre, pénz és iratok nélkül. Anita néni akkor is mindenben a jót kereste, felhívta a figyelmem, hogy legalább tiszta lappal nézhetek közelgő születésnapom elébe. A nap során még a hetedik kerületi rendőrkapitányságra is eljutottam, aminek utólag igencsak örültem, mert nézzétek csak, milyen érdekes kiadványokkal várták akkoriban az oda betérőket. A benne foglaltakkal most is messzemenőkig egyetértek, láthatjátok, akkoriban is voltak diszkóbalesetek, és csak remélni tudom, hogy ti nem ültök bódult vagy ittas személy mellé autóba, én sosem tettem ilyet.

Másnap volt édesanyám, dédmamátok 56. születésnapja. Úgy terveztük, hogy elvisszük szépen Dunabogdányba, ahol akkoriban nagyszerű pisztrángot lehetett enni. Vajon most is így van? Megvan még a híres pisztrángozó? A halakat frissen, a szomszédos Visegrádból hozták, helyben grillezték és sütötték és a nép fogyaszthatta is friss salátával, krumplival. A születésnapi terv csak épp egy kicsit - rám roppant jellemző módon - dőlt meg, mert már itt, a Margit híd lábánál sikerült szó szerint majdnem kitörnöm a lábamat. Igen, jól  halljátok, nem tettem meg fél kilométert se, máris kifordult a bokám. Lehet, hogy mostanában már öreg és beteges nagymamaként ismertek, de nyugodjatok meg, már fiatalon annyi bajom volt, hogy felsorolni is nehéz. Az egyik kardinális probléma mindig a bokám körül volt, vagy eltört vagy elszakadt benne a szalag, vagy kifordult, szóval mindig volt vele valami. Megijedtem hát, hogy tán megint gipszben találom magam, fel is hívtam öcsémet, Balázs bácsit, aki legott ott termett és végül úgy is mondhatnám, minden jóra fordult. Eljutottunk Dunabogdányba megünnepelni anyut, ettünk halat, majd cukrászsüteményeket, kaptam pénzt, és másnap a hivatalokban ripsz-ropsz el is intéztem az okmányok pótlását. A lábam pedig már csak kicsit sajgott.

Hát ilyen volt 2011-ben Wendy néne egy átlagos hétvégéje, és hogy mi belőle a tanulság? Talán annyi, hogy vigyázzatok magatokra, kisonokáim.

Litera