A karomban, hátamban még a tegnapi úszás savanyúan tekergő, jóleső fáradtsága. Csak az első két táv nehéz. Amíg a szervezet a tőle megszokott lustasággal idomul az elem sűrűségéhez. Felveszem a tempót, az agy részegységei fokozatosan takaréküzemmódra állnak, s megindul a szerotonintermelés. Megbízható mindennapi boldogság, könyörögni sem kell érte, csak rábízom magam a biológiára. Az utolsó hosszokat, magam sem tudom miért, meg kell húzni. Aztán a hidegben csak sugározni a meleget, szégyentelenül, hisz úgyse látszik.

 

Otthon, egyedül, egy egész hét romjai között. Tisztasági napot kell tartani. A megnyugtató rendetlenséget muszáj felváltani a rend megnyugtató látszatával. Megbizonyosodni róla, hogy minden előkerült és felhalmozott tárgynak van saját helye. Hogy vannak élek, el lehet simítani a ráncokat, formát lehet adni a térnek. A porszívózás, mint minden monoton munka, kellemesen elringat. A hangba burkolózva folytatom a befelé figyelést. De már vége a lebegésnek. A rend kényszere rádöbbent arra, amit egyébként is tudok, csak nem vagyok hajlandó tudomásul venni. Néhány napig még tolhatom magam előtt, míg elkészül az újabb lista. Közép- és hosszúttávú tennivalók, hétköznapi diktátumok sorozata. Egyáltalán nem nyomaszt, erre jó a zaj és a mozgás. Hiszen most is csinálok valamit. A sorrend hamar kész, a tempóra csak rá kell találni, aztán hagyni, hogy vigyen magával.

 

Próbáltam már, nagyjából egy hétig bírom. De fel kell készülni rá. Vannak kézre álló rítusok. Le kell vágni a hajam, s közben úgy tenni, mintha a tükörben az elmaradt foltokat keresném. Közben keresni-kerülni a tekintet, kutatni benne az elszántságot. Egymásra pakolni a könyveket, a dolgozatokat, sorrendbe szépen. Kihegyezni a ceruzát. Apró, egyforma téglalapokra tépkedni a használt papírt, mert csak saját példányt firkálunk össze. Nyugodtan beszélek, ha tudom, hogy ott nyílik ki a könyv, ahol én szeretném. Elhúzni a függönyt, és felkapcsolni a villanyt, hogy csak az létezzen, amit bevilágít. Meggyőződni róla, hogy van-e itthon cigi. Ennivaló, amivel nem kell időt tölteni. Lefőzni egy kancsó teát. Kikapcsolni a számítógépet, hogy ne kelljen ránéznem, hol járnak a csíkok. Feltenni egy untig ismert, jelentéktelen, ám kellemes lemezt a másik szobában. Játszóruha, meleg zokni. Elintézni néhány telefont, hogy közben már ne zavarjon senki. Akkor is, ha úgyse hívnának, biztos, ami biztos. És ha magamra vettem az irányítás kényszerét, akkor már lehet. Ha magamra zártam a kényszerítő időt, akkor már megy. Ilyenkor valahogy a macskák is megérzik, hogy csendben kell lenni. Persze ugrásra készen várnak, hogy kizökkenjek a ritmusból. Megunom, elmegyek sétálni, és hagyom, hogy erősödjön a szorongás. Megint nem leszek kész.

 

Kapóra jött volna, ha álmodok valami közölhetőt. De nem aggódom: ha a „próza az, amit kinyomtatnak”, akkor netnapló az, amit feltöltenek.