Ezek itt mind tanúk? – kérdezte őszinte meglepődéssel Molnár Ferenc, amikor reggel nyolckor a Markó utcai Bíróságra menet, ahol, mint tanú volt köteles megjelenni, fiákeréből megpillantotta a Nagykörút két oldalán dolgukra igyekvő embereket. Ezen a délelőttön én is tanú voltam. Fiáker helyett HÉV-vel. Esküvői tanú Turi Timi és Vári Gyuri házasságkötésekor, melyet a magyar állam előtt kötettetek. (Ezt a szót, hogy „kötettetek” talán még sose írtam le, igaz nem is voltam még esküvői tanú sem.) A polgármesteri hivatalba én érek először, ahogyan ott ülök a hivatali váróban, akkurátusan előkészített személyi igazolványommal, elfog a békebeli Szomszédok-hangulat. Aztán megérkezik az ifjúpár és a család is, az anyakönyvvezető richtig azt hiszi, hogy a vőlegény tanúja vagyok, de én nem hagyom magam annyiban, maradok Timi tanúja. A szertartás rövid. Az orgonista, merthogy így hívják a szintetizátorán mosolyogva játszó urat, egy hosszúra nyújtott Mendelssohnt ad elő. A ceremónia mindenképpen hatásos, érzékelteti a nagy változást, ugyanis őszintén elcsodálkozok azon, amikor az anyakönyvvezető már feleségnek és férjnek hívja Timit és Gyurit.

Polgári esküvő után az óbudai Fő tér szép látvány. Eleve szép látvány ez a kis terecske a panelkaréj szorításában, bár nem tud nem skanzen, mesterségesen megőrzött múlt lenni. Van amikor inkább a tér műviségét érzem, azt, hogy ennek már semmi köze a régi Óbudához, ez a pár házból álló, macskaköves terület csupán virtuális nyom, turistavakítás. Meg aztán a régi, klasszikus Óbuda se ilyen házakból állt, és nem csak a Krúdy-regényekből ismert kedélyes félbolondok, mulatozó polgárok, vagy örökkön filozofáló Szindbádok laktak erre felé. Most azonban jól esett keresztül sétálni ezen a téren. Sütött a nap és tényleg boldogok voltunk. A szertartás után beültünk a tér egyik patinás éttermébe. Halászlé, túros csusza. (Netnapló akut veszélye: kiderül, mennyit eszek. Megoldási lehetőség 1: kihagyásos elbeszélés, elliptikus narratíva. Megoldási lehetőség 2: kevesebbet eszek, vagy néminemű fogyókúra, és akkor a realizmusról sem kell lemondanom.) A teraszról éppen a Varga Imre Múzeumra látni. A ház előtt állnak az Esernyős lányok. A szoborkompozíció igazi neve Várakozók. Most éppen, ahogy a tévéreklámokban mondják, szikrázó napsütésben várakoznak. Vajon mire? Az esőre? Hogy Fényes Szabolcs zenéjére decensen és elegánsan nézhessék az esős vasárnap délutánt? Vagy valakire várnak? Kálmán Gyurira vagy Gábor Mikire? Vagy Cherbourgba vágynak? De akkor már Michel Legrand zenéje szól a háttérben. Vagy csak nem tudják, hogy merre induljanak el? Mindenesetre olyan volt az egész, mintha vidéken lennénk. Persze mit is jelent a vidék? Itt most egyszerre jelenti a nagyon otthonosat, a nagyon ismertet, és azt a bizsergető ismeretlent is, hogy először vagyunk valahol. Ez esetünkben igaz is volt. Sokszor jártunk már erre, de férjként, feleségként, örömanyaként, örömapaként és tanúként még soha.

A csusza közben még mindig ezen a vidék-érzésen töprengek. Roland Barthes-nak van egy szép mondata: „Au fond, il n' est pays que de l'enfance.” Angyalosi Gergely egyik személyesebb esszéjében olvastam, Angyalosi miután tisztázza, hogy lefordíthatatlan a mondat, a következő javaslatot adja: csak a gyerekkornak van vidéke. Ez a környék Gyurinak gyerekkori vidék, nekem kirándulás volt mindig is. Eszembe jutnak az én vidékeim, elsősorban a Lipót, meg az Újlipót, de még erősebben Zugló, ahová iskolába jártam nyolc éven keresztül. A töltés a Mexikói útnál, a Hermina út télen, a Lizsé, ahová tornaórán kimentünk, és ahol láttam a felnőtteket, amint a padon ülnek, civilek, napközben szabadok, és garantáltan nem kell még sem 3000 métert lefutniuk (ez még hagyján), de nem kell kémia dolgozatot sem írniuk. Mostanában két havonta, miután végeztem egy munkahelyen, keresztül biciklizek a Ligeten, eltekerek a gimnáziumig. Karinthys az egész, mint minden, ami személyes, és összefügg a gyerekkor érettségével és a felnőttkor menthetetlen infantilizmusával.

Visszafele HÉV-vel be a városba. Az Árpád híd mellett napozó emberek a Duna-parton. A nap zajban is süt. Beugrik, amint Athénban, pontosabban Pireuszban, villamosozok a tengerparton. Villamos és tengerpart – ez lehetne a címerem. Délután beülök egy sörre Péterrel, régi gimnáziumi cimborámmal. Akkor nagyon jó barátok voltunk, érettségi után külön röppályákon folytatódott az életünk. A közös emlékek távolodtak, mi is távolodtunk egymástól, (talán magunktól is), és már nem találtunk egymás felé szavakat, amikor lényeges dolgokról volt szó. Most is ezt a dilemmát tapogatjuk, közben átdaráljuk a volt osztálytársakkal mi a helyzet. Státusz, házasság, gyerek. Aztán megmutatja Zenit márkájú analóg fényképezőgépét. Kattintok egy pár képet, szokatlan, hogy nem nézhetem vissza rögvest a kis kijelzőn. Rögvest és legott. (Ezt a szót nagyon szeretem.) De hát az analóg az ilyen. A beszélgetésünk is, és ez független a szeretettől és a barátság bizodalmától, leginkább analóg és nem dialóg. A régi párhuzamokat újra felírjuk a táblára, újabbak meg nincsenek. Hazafele bringázás közben elszakad a szandálom. Ezzel még kell valamit kezdeni. Mondjuk szandált kell venni. Vagy vicceset írni a szandálról. Inkább marad a vétel.

Este jön a nap fénypontja, Timi és Gyuri lakodalma. Esküvőkre, osztálytalálkozókra, magyarul bankettekre specializálódott a hely, így inkább elengedtem a fülem mellett, mint egy fals, félrecsúszott információt, azt a mondatot, hogy fél egykor zár az étterem. De maradjunk a nyitásnál, az enumeráció ugyan elmarad, két ajándékot mégis ki kell emelni. Somlyó Bálint Szomory Dezső Harry Russel-Dorsan a francia hadszíntérről című regényének dedikált példányával érkezik. Ez a könyv Bálinttól Gyurinak nagyon személyes ügy. Látszik rajta a meghatottság. Keresztesi Jóska pedig egy 1947-es A befejezetlen mondatot kutatott fel. Utóbbi könyv puzzle-nek is remek, ugyanis a három borító együttesen kiadja Budapest Duna-látképét. Nekem ugyan öt percbe telt, amíg megtaláltam a helyes sorrendet, nem találtam hol a Margit-híd helye (ez manapság a főpolgármesteri hivatalnak se nagyon megy), bezzeg a filozófusok leolvasták a gerincekről, hogy első kötet, második kötet, és meg is volt a panoráma. Ment minden a maga rendjében, jöttek az emberek, jöttek az unikumok, jött a lágy esti szél a Margitsziget felől, jöttek a zrikák, jöttek a poénok, jöttek a pletykák, és jöttek a dalok. Egy másik asztaltól. Közepesen kicsi csapatunk egy része megpróbált erre válaszolni, de nem volt meg az összhang, vagy nem voltak meg a szövegek és a dallamok, mindenesetre ezt a csatát elvesztettük. Hogy a háborút is, azt ekkor még nem tudtuk. A hely legprofibb pincére, igazi régi róka, aki még a Gundelban kezdte, fél 12-kor a semmiből elővarázsolt néhány adag somlói galuskát. Maga készítette. Rum, dió, mazsola, tejszínhab. A legjobb arányban. Azt hittük, sőt, azt hihetnők, hogy ezzel újabb felvonása kezdődik az estének, Jánossy kollegával a kávé-konyak kombinációt éreztük a pillanathoz legméltóbbnak. Aztán a felvonásból levonás lett. Éjfél után egy perccel már nincs kiszolgálás. Hogy utolsó kör jönne, arról nem szóltak. A dáridózó másik asztal még a standolás előtt két perccel kikért magának néhány palack édespezsgőt. Mi mást kérünk ki magunknak. Megtudjuk, hogy eleve gerilla-üzemmódban vagyunk már itt, régen be kellett volna zárniuk. Vagy a Dunában úszó harcsákat (akik ha jól tudom süketek és/vagy ritkán jelentenek fel másokat) vagy a Tímár utcai HÉV megállót kell hagynunk aludni, lakóház ugyanis nincs a zajvonalon belül. Lajosunk, mint egy profi puccsista még kipuccsol nekünk egy utolsó rundot, aztán távozunk. Az est további részében a köménymag még megpróbál valami ital után nézni, de a benzinkutak hatig nem adnak alkoholt, veszünk egy kör konyakos meggyet, aztán egy nagy levegőt és mindenki hazameggy.

Szegő János