Mi is alakítottunk a házon, nyolc éve verandát építtettünk hozzá. A harmadik szomszédunk, Bicsár Laci remekelte fenyőfából. Valamivel nagyobb, mint a ház, szürke palateteje a háztető meghosszabbítása. Az északra és nyugatra néző oldalt beüvegeztettük, így nem ver be az eső.

        Életem egyik legfontosabb színtere lett ez a hely. Tavasztól őszig a veranda a dolgozószobám. Íróasztalom egy bakra állított tölgyfa lap az északra néző ablak előtt. Az ablakon át a Sasfészekre látok, kicsit jobbra, a tölgyfák és kőrisek benyúló ágai takarásában, a Zsongorkő tudható.

          A kert, és részben a ház is, tele van ismerősökkel. Furcsa ismerősök, évről-évre mások, mégis ugyanannak a mintának alig változó motívumai. A padlást ugyanannak a pelecsaládnak újabb és újabb nemzedékei lakják. Alkonyattájt, ha csendben vagyok, ugyanaz vagy nem ugyanaz a szürke pofájú pele szalad végig az eresz alatti keskeny szegélylécen, és vesz szemügyre soha nem csillapuló kíváncsisággal. A villanydúcon minden hajnalban egy feketerigó produkálja magát. A fő dallam mindig ugyanaz, de a kádencia sohasem ismétlődik. Évek tapasztalata kell hozzá, hogy a folyton változó díszítésekben felismerjem ugyanazt az egyéni jelleget, és megkülönböztessem a saját rigónk hangját a többitől. De a következő tavaszon már nem tudom, ugyanaz a rigó jött-e vissza. Kivéve, ha -- mint az idén -- feltűnően kezdetleges a dallam. Akkor tudható, hogy kezdővel van dolgunk, egy fiatal rigóhím foglalta el a fészkelőhelyet. Mint ez az idei, amelyiknek a nótája jószerivel csak az öthangú alapdallam ismételgetéséből áll. A lelkesedése viszont megható. A másik kivétel a ritka tehetség esete. Bent a városban évekig volt egy rigónk, akit azonnal felismertünk, mert a fülemüléket plagizálta. Hol a csattogásukat, hol a gyorsuló-emelkedő glisszandójukat szőtte bele kádenciáiba.

         E szelíd, változatlan változatosság kegyetlen hátterére ritkán derül fény. Mint ma délelőtt, sajnos, amikor az egyik zöld gyík (Lacerta viridis) maradványait megtaláltam a nagy cseresznyefa mellett. A zöld gyík mediterrán fajta, a napsütötte, száraz déli hegyoldalak lakója, kifejlett példánya a farkával együtt negyven centi hosszú is lehet. Területét védő állat, akárcsak a mátyásmadár, a mókus, a feketerigó. Az erdőben tavasszal elkezdődik a harc a területért, és az említett fajok egy-két példánya minden tavasszal kiszorul ide, a kertbe, és megpróbál itt megtelepedni. Ezzel azonban ismeretlen veszélyeknek teszi ki magát, és az ember idegesítő jelenléte csak az egyik ezek közül. Eleddig csak a feketerigók tanultak meg dacolni ezekkel a veszedelmekkel, de én évek óta abban reménykedem, hogy a zöld gyíkok is tanyát vernek itt. Ez most kis híján bekövetkezett, a cseresznyefa melletti száraz, homokos domborulaton, a varjúháj között túrásnyomokat látok, egy földbe vájt odú ujjnyi mély kezdeményét. És mellette a zöld gyík testének megrágott darabkáját. Valamelyik félvadon élő macska végzett vele. A mellkas-maradvány világító kék pikkelyei elárulják, hogy hím volt. A nőstények torka és mellkasa zöldes-sárga.

        Meglepő látogatók is akadnak. Tavaly tavasszal görénykönykök viháncoltak a kertben. Egy másik nyáron egy rozsdafarkúval köthettem ismeretséget. Egy héten át minden este a fejem fölött tért nyugovóra, az egyik tető alatti keresztlécen. Évek óta meg-megjelenik egy jókora erdei sikló (az itteniek madarászkígyónak nevezik). Az ösvényen napozik egy-két órácskát, aztán hetekre-hónapokra eltűnik. Nem tudom, van-e saját vadászterülete, ha van, bizonyára másutt, talán a vizenyős aljban, ahol erdei békák tanyáznak.

     Itt föntebb, az oldalban, ahol a kert van, a víz szabályoz mindent. A Jakabhegy alapja porózus, vörös (permi) homokkő, azonnal magába nyeli a vizet, amely csak lent, a hatos út túloldalán, a Tortyogó forrásaiban bukkan fel ismét. A vízmosások május végére kiszáradnak, a faluban a leghevesebb záporok után sincs sár. Esős nyarak után népesebbek a mókuscsaládok, harsányabb a civakodó mátyásmadarak rikoltozása, és megszámlálhatatlan kék szitakötő szitál alkonyattájt a gyep fölött.

     Eltemetem a zöld gyíkot a saját odujába. Kettőt láttam tavasszal, a másik talán itt van még valahol, s ha nem, jövőre jönnek mások. Talán megérjük még, ha újabb esős nyarak jönnek, hogy birtokukba veszik ezt a kertet.