Noha a naplókötő nyári lágéban van, tehát mafla és lomha, akár Meneotés az Aeneisben, és a botcsinálta antik hőshöz méltón bizonytalankodik a hajókormánynál szintén, mégsem tágít, jóllehet, kedve erre nem feltétlenül temperálja, de végtére épp ezért, ennek, mondhatni, dacára nem tesz le régi tervéről, nem adja fel, mintha egy levelet, labdát, zöldbablevest, hogy bizonyos lehetséges népjóléti intézkedésekre felhívja a figyelmet.

Immáron húsz éve jól látható, Magyarország szakadatlanul hüledezik pártra és felekezetre való tekintet nélkül; leszögezhető: csodaszámba megy, hogy az ország, eme különös haza, más néven: macskabölcső, nem fagyott még meg teljesen; a klímaváltozás honi változata ugyan és egyelőre nem ír földtörténetet, de a bennszülöttek mindent elkövetnek, hogy egy talán - izmosodik a gyanú - sosem is volt valaminek a hűlt helyén éljenek, pontosabban: dulakodjanak szakadatlanul. Nem nyugszik sem ember, sem fia, szemét lehunyni nem meri, rosszat sejt; elég beülni a Rudas szaunájába és mondjuk felütni egy napilapot; ehhez kívánok mindenkinek erőt, egészséget!

Mindamellett a naplófejű  nem állítja egy percig sem, hogy abból az irányból, melyet nevezzünk most fentnek, ahova régóta mutogatunk mindannyian, és most nem a megnevezhetetlen szertárosra van gondolva, hanem az ún. politikusokra, a politikára, szóval, hogy onnan osztatlan örömet várhatunk; feltehetőleg ez a tévedés rákfenéje egyben, az osztatlan öröm vágya, merthogy ez nemigen adatik. Ellenben a naplófő amondó, hogy nem ott van a létezés „forró középpontja”, centrumáruháza. Hanem hol, kérdezi az erre alaposan rászolgált okvetetlenkedő olvasó. Na, épp ez lesz ennek a hétnek a feladata, hovatovább missziója, célra tartón elkötelezett műveletsora, vulgo: a bajadér mulatság tárgya, ezeknek a sűrű, potenciális és aktuális (Arisztotelész nyomán Szt. Tamás) erőtereknek a megmutatása.

Mai példánk, a demonstráció főcsapása a Május 1. mozi. Hoppá! Bizony az, na jó, legyen Átrium, végül ezt a nevet kapta a keresztségben a Margit körúti, Kozma Lajos tervezte mozgó, amely párban a Preisich Gábor álmodta Bartókkal, mindközönségesen Simplon (végleg átalakítva, mozitlanítva), azon mozik sorát nyitotta meg, amelyek nem utólag nyerték el helyüket a földszinti traktusokban, hanem az épület tervei őket eleve tartalmazták. A Május 1.-et ’89-ben bezárták, ’90-ben felújították, majd tetszhalálra ítélték; a kilencvenes évek valamelyik filmszemléjét még vendégül látta, ám azóta elegáns magányában várakozik, akár egy jól szabott, acélszürke öltöny, amely méltatlan mellőzöttsége fölötti értetlenkedését, urambocsá: sértettségét vállfára feszülve önérzetesen leplezi. Az Átrium nem az egyetlen szép emlékű mo. Vasárnap, amikor a naplóvá tett lovag arra járt…., hogy ne csigázza tovább az olvasó izgalmát, elárulja: nem csupán a mozikról kívánt legott ez őszi éjszakán szofisztikált és egyszerre melankolikus fejtegetésbe kezdeni, hanem Zsótér Sándor Chicago-rendezésére vesztegetne néhány keresetlen, mert minden egyéb megoldás keresett lenne, szót. Tehát az Átrium mellett hasonló sors kísérti a Horizontot (ex Híradó) és a Szikrát (ex Metro), hogy csak a belsőépítészetileg legjelentősebbeket említsük. (A Szikrának széthúzható teteje szorít a cabriomozik nem túlzottan tömött soraiban kitüntetett helyet!)  

De ami nagyterpeszben a fő: vasárnap premier-előadással rukkolt elő Zsótér az említett térben, amely már önmagában elég ok lett volna, hogy a naplovagoló villamosra kapjon és ott teremjen - ahol a művészet terem.

Az Átrium enteriőrje változatlanul elképesztő, az art deco legfelfénylőbb pillanatait idézi; tükrös oszlopok, tekintélyes, noha diszkrét lendülettel az erkélyekhez repítő lépcsősor. Sorolhatatlan. Zsótér ebbe az architektonikába állította be ifjú színészeit, Novák Eszter egykori osztályát; forgószínpaddal toldotta meg az adottságokat, a vetítőteremben a vászon elé színpadot képzelt. A performáció a pénztáraknál vette kezdetét döbbenetes elánnal, síppal, dobbal, nádihegedűvel; egy komplett dixieland zenekar szólalt meg, mialatt az expozíciós auftaktok sok mozgással, tánccal, jó dumákkal elhangzottak. (Fordította Hamvai Kornél és Varró Dániel.) Olyan kezdés volt, mintha egy meccsen: nem lehetett tudni, bírják-e végig a felek? De bírták mindenhogyan, tehetséggel mindenekelőtt és nem utolsóként szuflával. A Chicago nemeket cserélgető, „transzszexuális” elbeszélésében ott rejlett a kockázat: a hatások nem fordulnak-e hatásvadászatba, a glamour ábrázolása nem válik-e maga is puszta csillogássá. Nem így lett. Zsótér valamit nagyon eltalált, és ehhez olyan emberekre támaszkodhatott - Bánfalvi Eszterre, Friedenthal Zoltánra, Herczeg Tamásra, Kiss Diána Magdolnára, Mátyássy Bencére, Polgár Csabára, Radnay Csillára, Roszik Hellaára és Vári-Kovács Péterre - akik egyenként egyesítették magukban a clownt, az artistát, a zenészt, a táncost, az énekest, a színészt, vagyis afféle gesamtkünstlerekbe feledkezhetett a végetapsnál szinte bódultnak mondható publikum.

A színmű 22-én még megtekinthető, a nép jólétének feltétlen javára!

És még további három intézkedés: megúszhatatlanul.

Patti Smith

Nina Hagen

Sex Pistols

A naplóravaló elharapja a következő mondatot, nem mondja ma tovább, kinéz az ablakon. A Hotel Flamenco vérvörös neonja rámázza felülről a tájat, az ég sávosan függönyöz.

Add fel, mondja a postás. Ne add fel, mondja Kafka.