hirdetés
RSS
hírlevél
2006. október 01.
Térey János: Ultra
A Magvető Kiadó ajánlata
Térey János
Ultra
(versek)
Magvető Kiadó, 2006.
152 oldal, 1.990 Ft
keménytábla védőborítóval
ISBN 963 14 2541 X
Térey Ultra című kötetében a 2002 óta írt új versei olvashatóak. Az eltelt idő és az anyagmennyiség ellenére nagyon tudatos szelekcióról és a struktúra érdekében gyakorolt szigorról tanúskodó verskönyv. A hosszabb gondolati líra és a félelmetes költői sűrítőképességről árulkodó rövidebb darabok ritmusa, valamint a versek önmagukban is képviselt poétikai ereje az elmúlt évek egyik legkitűnőbb költői teljesítményévé avatják az Ultrát. Amint az Téreytől megszokott: nincs benne gyengébb darab. Ritkán enged ki a kezéből kész költeményt, még ritkábban kötetet, viszont akkor az eredmény vitathatatlan. Ha pedig vitatja valamely kritikus, arra is van válasza, és az is versben, persze. Felesel a befogadóival, a kortárs magas és populáris kultúrával, a saját kapott és csinált nyelvével; visszhangzik verseiből legnagyobb költőink (Vörösmarty, József Attila, Petri és mások) legbecsesebb hagyatéka. Szervesen kapcsolódik a magyar líra történetéhez, de – ezt már régóta tudjuk róla – korántsem epigonként: hanem formálóként.
Vers a kötetből:
Hadrianus Redivivus
Jékely Zoltán emlékének
Az életvíz a márványpartra zúdul,
És benne úszom én is, Hadrianus.
A szomszéd sávban dongamellű úszó
Pillangózik: mintha hordóra hordó
Zuhanna a habokba szapora
Egymásutánban… Mézízű a béke.
Izzasztókamrájuk van, mint nekem volt.
Az üvegfal mögött narancs derengés;
Vaskályha kattog, és kétféle tartály,
A Számos és a Számtalan között
A hangtalan homok pereg. Ha majd
Letelt a fecsegésre szánt idő,
Az ifjak, mint két megtermett kuvasz,
Úgy ugranak fejest a tisztavízbe...
Így élnek Aquincumban mostanában:
Még én sem éltem fejedelmiebben.
Az úszómester zárórát jelez,
S a füttyszó éppen úgy vonatkozik rám,
Mint bárki másra. Meztelen vagyok.
A fürdőben - mely most is látható
Szerény, derékig érő változatban -,
A fal mellett megpillantottam egyszer
Egy afrikai veteránomat.
A homlokán kiütött a verejték;
Diszkréten, aprókat nyögött, miközben
A márványoszlophoz dörzsölte széles
Vállát és sziklaülepét. „Mi újság?
Hát úgy intézte Iuppiter a dolgod,
Hogy rosszkedvedben egy hitvány pilonnal
Vagy kénytelen vakartatni a hátad?...”
Mikor azt mondta, nincs szolgája, rögtön
Masszőrt és pénzt ajánlottam neki.
A példa persze ragadós. Alig
Telt egy nap is belé, odahívatnak,
És mit kell látnom?... Mint a gyerekek.
Egész sereg vénember dörgölőzik
A közfürdő falához… Azt hiszik,
Hogy bőkezűségem határtalan?
Mindegyiket kidobattam az őrrel,
És annyit mondtam nekik: „Uraim,
Ha nincs szolgátok, vakarjátok egymást.”
A táj mi volt még abban a legelső,
Patyolattiszta életében? Föld, víz.
Ahol most néhány papundekli-kérgű
Ház áll, ott két Danuvius-sziget
Között, a hullámtérben kergetőztek
Egymással a finom húsú vizák…
Nem volt híd. Egy bevállalós batavus
- Ezer férfi között a legerősebb -
Állig fegyverben úszott át „Budára”,
S páncélját nyílvesszők záporverése
Horpasztotta be... Irigykedve néztem.
Mint atlétát, a versenyszellem izzít?
Könnyebb a lelkemnek, ha víz alatt van
A konkurencia?... Az építész
Zsenit, ki házam hátsó traktusában
Egy komplett Alvilágot rendezett be,
Gazdaggá tettem; s máris arra vártam,
Hogy újabb tervében komoly hibát
Találjak. Aztán persze, hogy találtam:
A híd eszméje nem időszerű.
Mi, odaátra: bármikor, ha tetszik.
Ők, ideátra: csak hívásra, mint
A szerelő, ha meghibásodás van.
„Az első híd a hömpölygő Dunán?...
Messzire mentél, jó Apollodoros.
Neved van, hírem elhomályosítod:
Legyél, mint a személyzet, névtelen.
Ezer név helyett mondom a nevem.”
Ezerkilencszáz év telt el… Manapság
Enyém a híd alatt a nagymedence,
S orromban ott az eukaliptusz-illat;
Micsoda élet az üvegfalon túl!
A lüktetés vízoszlop, és a túlzás
Mosópor a szökőkutak vizében;
S a szeptember nem csak fogyatkozás…
A kertre vizet ont az öntözőcső,
S a jólfésült pázsit lámpásai,
Mint agyunkban az új eszmék, kigyúlnak.
…S hogy én ki voltam ama korai,
Még kristálytiszta életben? Rokon.
Egy elsőosztályú unokaöcs,
Tavaszi kedvvel és ambíciókkal.
Nagybátyám haldoklott, s a felesége,
Ki tudja már, milyen megfontolásból,
Rám tette voksát… Megkért egy cselédet,
Utánozná a császárt, és a fickó
- Alakra, hangra kiköpött Trajanus -:
A végső dolgokról rendelkezett…
A gyászra gyűlő közönség előtt
Vékonyka, elhaló hangon kinyögte:
„Utódom pedig legyen… Hadrianus.”
Ez én vagyok. Mellettem áll az úrnőm,
A szép Pannonia: hosszú ruhás
Matrona fátyollal, a jobb kezében
A harci lobogó. A feleségünk.
Szeresd, mert Róma kulcsa nála van.
Akármit mond a konty alatti pletyka,
Nem ő a meddő: mindig csak a férje.
Akárki vagy, a kérők versenyében
Alulmaradhatsz a tegnapi férjjel
Szemben, s az szégyenteljes pillanat lesz.
Ha engem alacsonyabb úr követ,
Pannoniának nem lesz öröme:
Előző ágya mosolygós magaslat,
Amelyre új szerpentin nem vezethet;
A régi jobb volt, és ő visszasírja…
Helyettetek is szégyellem magam.
Amit rátok hagytam, termő örökség,
Hát fillérenként elherdálni kár.
Barbár barátaim, azon az órán,
Mikor gazdát cserélt a tartomány,
Elég lett volna egy friss mozdulat,
Egy pontos döntés, egy királyi reflex
- „Mindent megtartok!” - s nem lett volna baj.
Bennetek nincsen szeretet, se ízlés.
Ha egy boltív beomlik, eltörik
A tégla, melyben duruzsolt a fűtés,
Egy rúgás: minden jóvátehetetlen.
Utánatok, utánam az özönvíz.
Szokás szerint, ahogy a forradalmak
A gyermekeiket falják föl, és
A felnőtt fiúk apáikat, úgy
A városok a más nevű elődöt.
Én boldog voltam itt. Tudtam, hogy egyszer
Aquincum augusztusa őszre fordul,
Decemberére zivataros év jön,
És elcsitulnak szaturnáliái.
Nem árvább senki köztünk, mint a császár
A porta nélkül - kéri vissza szépen,
Nem volna illetlenség ennyi év
Után sem; kérné, hogyha volna mit.
Kőbányának használta Óbuda,
S a helytartónak nincs többé helye;
Árnyéka sincsen, mint a boldogoknak,
És fázik, mint akit nem ér a nap;
A túlparti fürdőben fölkeresné
Aquincum vajszín forrásházait...
A fellegjáró életben, mikor még
Cseréptetők pöttyözték a hegyoldalt,
S a nimfák jóvoltából tisztavíz
Csordult a terrakotta alagútba,
Én boldog voltam itt. Füstölt a szentély,
A csarnok mérlegelt, zajlott a korzó...
Az ajándékba itt hagyott alaprajz
Illúzió voltában is nagyon szép;
S a parcellákhoz írás tartozik
A mintakönyvből választott sorokkal -
Sírversnyi karrier tenyérnyi tájon.
Az eltelt idő teljes tudatában
Helyszínelésre indulok, ha ősz jön,
S a pannon föld avarba takarózik.
Azért a lomb alatt, a hó alatt is
Megismerem: lankás, baráti ország.
A hűvös lét a forróbbikra épít.
Pacatus, a pannon edénykirály
Nem bírja többé a világi versenyt
A germán áru dömpingjével, úgyhogy
Csődöt jelent. Kemencéi kihűlnek,
S a cégközpontra települ a Gázgyár
Meseországa, nem szép? Gyárra gyár…
A zsalukon kis ablak szív alakban,
Az ablakon túl félholt kertmozi,
És elkísérnek a lehunyt redőnyök
Egész a hídig, s ha visszatekintek,
Varázskastélynak látszik még a gyár is.
Sajátos mikroklíma. Hogy csinálják
Az istenek? Öt fokkal hűvösebb van,
Mint bárhol a városban. Palotám
Vidékén építési tilalom
(A parkolópályán füstszürke autók,
S a jachtok élén tetszetős fiúk).
Vegyük csak azt a termemet, ahonnét
Szántóföldekre láttam ablakomból…
Harminc–negyven köbméter levegő.
Ott tarka-barka sátrak sorakoznak,
És rettentő a zaj meg a piszok;
Itt meg, ahol a pannon irodisták
A tartomány aktáit tologatták,
Bisztrónak hívott egység üzemel: Dokk.
Liber Pater tanított a tudásra:
A bor biztonságában jó beszélni.
Húsz óra negyvenötkor taxiban
Ülök, s a zöld jelzésre várva nézem,
Ahogy egy kallódó bádogdoboz
A lejtőről az aszfaltútra gördül,
Padkához koccan: udvariasan
Kerülgetik, aztán telibe kapják,
Megroppantják a gép abroncsai;
Így gyűri össze az idő a tartályt,
Amelynek forró lelke elszivárgott:
Szépen tükörsimára préseli,
S addig tapossa, míg ki nem szorítja
Belőle maradék lélegzetét…
A sok darázspotrohú utcaseprő
Nem dolgozik, csak átcsoportosítja
A szemetet - amonnan, emide.
Kilenc harminc. A nap torkolata
Szomorú, mint a partot átszelő
Iparvágány végén az ütközőbak.
Azt kérdem, Hadrianus Readyvivus:
Lesz-e a jövőnek régészete?
Vitrinbe gyűjtve a szemétgödörből
Fésűtöket és orgonátokat,
Lesz-e, ki holnap belőletek él:
S fülének már csak múzeumi nyelv
A tietek, s rejtvény a másik élet?...