Írás közben vettem észre, mennyire másként alakul át a valóság és a képzelet izzasztókamrájában egy-egy megtörtént esemény, hogyan válik meseszerű álommá, megfoghatatlan, képlékeny valósággá, folyékony idővé.

Az egyik sráctól megtudtam, hogy Montrealból jöttek, s ott most mínusz 29 Celsius-fok van. Még hallani is rossz volt, nemhogy megélni azt a hideget. Egy másik fiataltól, aki társával valamin civakodott, megkérdeztem, mi történt Noriegával. Az amerikai hadsereg megszállta-e Panamát? „Mi történt Noriegával?” – kérdezett vissza szinte kiabálva a srác. „Talán azt kéne megkérdezned, mi történt Romániában?”

Kányádi Sándor, kedves költőbarátom szokta ezt tenni, csak azzal a különbséggel, ő már előre tudja, hol mit kell keresnie. Ha új könyvéből ajándékoz, tollat vesz, s a már kívülről ismert oldalakon belejavít a szövegbe.

Nézegettem, megcsodáltam, majd úgy döntöttem, belépek az üzletébe, s az ár tekintetében alkudozni fogok önnel. Mégis, mintha valami azt súgná, ne vegyem meg ezt a festményt, ugyanis a világot fosztanám meg egy remekmű élvezetétől. Hiszen ahogyan ismerem magam, amint az enyém lesz, merő önzésből el fogom zárni.

Mindenre, csak erre nem számított. Mármint hogy van annyi bátorságom és nekivágok a számomra ismeretlen országnak. Ahogy a rövid beadvány végére ért, keményen rám pillantott. Szűkszavúan csak annyit jegyzett meg: „Torontó nagyon drága város. Nagyot téved, ha azt hiszi, ott majd jobban boldogul.”

Visszaúton, miközben a szálloda felé ballagtunk, ő is kitárulkozott. Elmondta, hogy nem oly rég hunyt el a felesége, másfél éve egyedül tengődik. Szerencsére annyi pénzt tudott félretenni, ha száz évig él, akkor sem lesznek anyagi gondjai. Amióta asszony nélkül maradt, megállás nélkül utazik.

Füst Milán Feleségem története című regényét viszem magammal a gépre. Hetekkel ezelőtt Szőcs Géza barátom azzal a megjegyzéssel hívta rá fel a figyelmemet: „Ezt feltétlenül el kell olvasnod, a magyar irodalom egyik legjobb regénye”. Nem hittem neki.

Ezért is kellett jönnöm, hogy tovább már ne kelljen várnia. De hogy a történésekhez visszatérjünk, ott ülök már a parton, és nézem a két úszót, hosszan, addig nézem, amíg meg nem mozdul valamelyik, s ha úgy látom, hogy már egyáltalán nem akar megmozdulni, akkor csak megmozdítom én.

Tekintettel a nőnapra, a Magyar Rádió az idegengyűlöletről tartott kis reggeli hurrát. Teáztam, és fogtam a fejem. Hogy így fogy a nép, meg hogy úgy kéne szaporodni. Erre Lydia azt mondta szerényen, hogy ő nem bánná, ha csak nyolc millió magyarországi magyar lenne, de azok legalább normálisak volnának. Erre a szigorra csak nők képesek.