A halála előtt úgy egy hónappal találkoztunk utoljára, amikor (már sokadszor) kórházba készült….Csupaszív, végtelenül szeretetreméltó ember volt, nem ismertem nála jobb barátot soha – és egészen biztosan nagy művész. Sosem búcsúztam el tisztességgel sem tőle, sem kacskaringós életpályámnak ettől a szakaszától; nos, most megtettem.

Papp Árpádnak ezekről az ízes somogyi nyelvhasználatot idéző „vakotás” meg „elejbéd”  szavairól jut eszembe, hogy mióta Illyés Gyula is, Nagy László is, Takács Imre is elment tőlünk, az ilyen versben fölragyogtatott tájszavak szinte teljesen kivesztek költészetünkből. Kár értük. Este olvasgatok még Takács Imre (1926-2000) verseket.

Sokműfajú szerző volt, esszéi szerintem a magyar esszéirodalom egyik csúcspontja, de nekem ő elsősorban költő, par exellence költő, akinek minden költészetté vált a kezében. Aztán az utolsó hónapok fájdalmai. Nagy falatokban harapta ki az életből a halál. Vitte magával diadalmasan lába járását, keze erejét, szeme látását, hangja színét. Szánalmas igyekezetnek bizonyult, hiszen a költői koncentráció képességét el nem érhette, meg nem ragadhatta. Az végig vele maradt.

Emlékszem Váli Dezső elképedésére, mikor tervünkről (nemzetközi művésztelep, falusi turizmus) beszéltem neki, ugyanakkor az öreg Somlyó György egészen megfiatalodott az ötlettől, és ígérte, hogy jön… Végül egy vasárnap délelőtt, a Börzsönybe vezető földutakra tévedve, megláttam Nagymaros határában, mint később megtudtam, a Hatló-patak mellett, a kertet, s a kerítés mellett az Eladó feliratot.