A búcsú alkalmával azoknak az alakját szeretném fölidézni, akik sorsdöntő – s további pályafutásom szempontjából meghatározó – szerepet töltöttek be az életemben.

Fiaink józanabbak, belátóbbak, elnézőbbek, mint leadási határidők miatt idegeskedő, mindig mások után kutakodó, idegen emberek halhatatlanításával foglalatoskodó szüleik.

Ha már a paradicsomról lemondtunk, talán Bábelről is le kellene mondanunk. Vagyis arról, hogy – akár egymással összefogva, akár egymást elpusztítva – feltétlenül építeni kell valamit.

Mert az írás – bár roppant kimerítő foglalatosság – azáltal, hogy összpontosításra késztet, mégiscsak segít élni, észnél maradni, a legelesettebb állapotban is. Tekintsük tehát erőt adó, terápiás feladatnak!

Vajon lehet-e mesterem, akivel sohasem váltottam szót személyesen? – morfondíroztam magamban... - Valachi Anna netnaplója.

Vágyam és kíváncsiságom azonban nem hagyott nyugodni: elbotorkáltam a villamosig, átszálltam a metróra, majd a kis földalattira – s ha imbolyogva is, időre odaértem kedvenc könyvesboltomba.

Ma éreztem át igazán, mennyire más egy „szellemi gyermek” világra hozatala, mint a hús-vér utódoké. (Két fiunk van, tudom, mit beszélek.) A műalkotás születését gyakran hasonlítják a terhességhez, a vajúdáshoz, a gyerekszüléshez. Nagy különbség, hogy a könyv – amint elhagyja a nyomdát – változtathatatlan.